Valamikor
novemberben Szandi kapott egy emailt az egyik kínais tanárától, hogy van-e
kedvünk karitatív munkaként mongol gyerekeket magyar nyelvre tanítani, mert
őket megkereste egy mongol férfi, hogy támogassák ebben. Persze benne voltunk,
bár sajnáltuk, hogy csak két hónappal az indulás előtt szóltak, mert ennyi idő
alatt nem lehet sok dolgot megtanítani. Írt Szandi annak a férfinak, meg is
beszéltük, hogy majd tanítunk. Utána nem jelentkezett egy hónapig, majd
találkoztunk és megbeszéltük, hogy akkor a maradék szűk egy hónapban akkor heti
kétszer – szerdán és szombaton tanítjuk a gyerekeket. Az ember azt tervezte,
hogy ha a gyerekek valamennyire megtanultak magyarul kiküldi őket Magyarországra
(persze pénz nincs rá, de majd talán lesz valami egyezmény vagy nem tudja)
szakmunkásnak. Nos mi lelkesen készültünk, hogy szerda este akkor megyünk
tanítani, de semmi hívás vagy sms, hogy mikor menjünk, gondoltuk, hogy akkor
biztos még nem kezdődik a héten, terveztünk (pénteken) szombatra programot.
Péntek este 10kor jött az sms, hogy akkor másnap délután menjünk tanítani. Mi
mondtuk, hogy bocsánat, de már programot terveztünk be, de jövő hét szombat
délután már menni fogunk, erre a válasz: „Úgy
emlékszem szombatról volt szó. Jó utazást meg tudom tanítani a doktornőt az ég
áldja meg”.
Következő
szombaton volt egy egyetemi programunk délelőtt (11-től egy nemzetközi verseny),
de délutánra csak a tanítást terveztük, persze péntek késő este kaptuk az sms-t,
hogy akkor menjünk szombat délelőtt 11-re, mondtuk, hogy nekünk akkorra
egyetemi programunk van, de nagyon sajnáljuk és a jövő héten mindenképp jövünk,
erre: „Köszönöm szépen, ezen a gyönyörű
földön amit isten adott nekünk egyszer élünk itt a fényt szórni kell”. Gondolom
senki nem lepődik meg azon, hogy most péntek este nem jött sms, sőt szombaton
sem hívott, viszont jött tőle egy ilyen sms délután 4-kor: „Kellemes ünnepeket kívánok! Nembaj ha nem
tudtok el, pekingieket értem! Ég pecsétével vagyunk ellátva. Hülyék nem vagyunk”
Szerintem mindenki értelmezze, ahogy akarja, én már nem próbálom meg. Kedves
kezdeményezés volt, hogy segíteni akar az árva gyerekeken, de ha így tud
szervezni, akkor nem hiszem, hogy a gyerekek valaha akár Ulánbátort elhagynák…
Az egyetemi
verseny pedig arról szólt, hogy minden nemzetnek elő kell adnia valamit, ami
jellemző az országára, minimum 7 főből kell állnia a csapatnak. Persze az
oroszok, belső-mongolok, japánok, laosziak megvoltak, viszont mi magyarok nem,
se a lengyelek, afgánok, csehek. Úgyhogy mi a végén egy nemzetközi csapatot
alkottunk. Lengyel táncot táncoltunk, Szandival és Balázzsal elénekeltük a
Kossuth Lajos azt üzentét, énekeltek az afgánok és az egyik lengyel lány is.
Végül harmadikak lettünk, kaptunk is egy tortát (rossz íze volt, mint itt
általában a tortáknak itt). A többi csapat nagyon jó volt, főképp az oroszok (a
legtöbb előadást az oroszországi mongolok csinálták) és a belső-mongolok, sokan
is voltak így sokféle dolgot is tudtak csinálni.
Közben már
sikerült elintézni a kilépési vízumot, persze kétszer kellett elmennünk a világ
végére érte, mert mindig kell plusz egy lap. Busszal mentünk ki a -35 körüli
hőmérsékletben, a buszon nincs fűtés, belülről be van fagyva az üveg és az ajtó
(én ilyenkor gondolkozom el, hogy otthon miért áll le a BKV ha leesik egy centi
hó).
De már nemsokára
otthon leszünk, jól érezzük itt kinn magunkat, de pláne a karácsony
közeledtével egyre jobban hiányoznak az otthoniak.
Boldog
karácsonyt mindenkinek! J
