Peking 1

Kijevből Pekingbe nyolc helyett nagyjából kilenc óra alatt értünk el. A repülés alatt gyakori volt a légörvény, meg azért hosszú volt az út, de a jó társaságban a vártnál gyorsabban eltelt az idő.  Pekingben hat órával hamarabb van, mint Pesten, és mivel keletre repültünk, csak néhány órányi sötétségben volt részünk. Hajnalban érkeztünk meg, már megint semmit sem aludtunk éjszaka, ami ráadásul rövidebb is volt. A vámnál kicsit aggódtunk, mert a repülőn kaptunk egy kártyát, amit ki kellett tölteni az érkezési és az indulási adatokkal, de mi ugye sem a szállásunk helyét, sem azt nem tudtuk, hogy mivel hagyjuk el az országot. Végül a vámos átengedet, sőt a vámvizsgálat idején volt egy olyan műszer a pultnál, ahol lehetett értékelni a vámos munkáját. A csomagjainkat kifelé is átvilágították, hogy behoztunk-e valami ne idevaló dolgot Kínába.

Utána megkerestük az airport shuttle bus-t, ami nekünk kell (Matyi segítségének köszönhetően tudtuk) majd láttuk, hogy csak az van kiírva, hogy 7:35-kor indul, még a jegypénztár sem volt nyitva, így visszamentünk egy rövid időre a reptérre. Útközben láttunk egy másik táblát, mi szerint 7:20kor indul. Szandi 7kor ment ki, de akkor már álltak előttünk sorban, és jött a busz. Persze a jegykezelő pont előttünk közölte, hogy megtelt a busz. Mi hulla fáradtan vártuk a következőt, ami meglehetősen hamar megérkezett, hogy aztán másfél órányi utazás után leszálljunk egy tök ismeretlen helyen. Szerencsére Szandi beszél kínaiul, így nem volt olyan nagy akadály, hogy a kínaiak nem beszélnek annyira angolul. Nagy nehezen megtaláltuk azt az utcát, amit Matyi javasolt a szállásra. Közben folyton minket bámultak a kínaiak (más fehérember mondjuk nem volt a közelben) egy néni pedig Szandi bőröndjét elkezdte ütögetni az ernyőjével, hogy menjünk onnan. Ha eligazítást kértünk, akkor sokan kedvesek voltak, mások akkor sem értették, hogy mit akarunk, ha kínaiul mondtuk.

Mi éjszakánként 150-200 yüanért szerettünk volna megszállni, azonban a legolcsóbb szállás, amit a több órás keresgélés után megtaláltunk 320 yüan volt. De mi ekkor már majdnem 20 órája nem aludtunk (ha alvásnak mondható az a pár órányi szenvedés a tranzitban) úgyhogy egy éjszakára lefoglaltuk. Gondoltuk lefekszünk aludni, de előtte felhívtuk Xiulant a belső-mongóliai tolmácsot, akivel pesten találkoztunk júniusban, hogy segítsen nekünk vonatjegyet venni. Ő viszont azonnal akart találkozni velünk. Így hát útra kerekedtünk és találkoztunk vele. Metróval kellett menni a pályaudvarig, a pekingi metró nagyon fejlett, sok vonal is van, de baromi nagy tömeg van rajta, az emberek meg lökdösődnek. De ugyanez van az utcákon is, olyan, mintha az ember egy nagy csoport kínai turista közé csöppent volna, vagy inkább mintha beszorult volna a józsefvárosi piacra. Akik lökdösik egymást és a másikat és folyton köpködnek, meg van egy sajátos kínai szag. Miután találkoztunk Xiuval, kiderült, hogy ő egy több mint 1000 yüanos (40 000) jegyet akar vetetni velünk, azonban ha elmegyünk vonattal Ereenig, a Mongol-Kínai határig és onnan vonattal vagy busszal továbbmegyünk akkor az kb 200 yüan (8000). A határátkelés mondjuk nem a legegyszerűbb és várakozni is kell, de azért nem mindegy ennél az összegnél.
Végül aznap nem vettük meg a jegyet, mert még át kellett gondolnunk, hogy mit akarunk, és olyan fáradtak voltunk, hogy gondolkodni sem tudtunk. Miután a szállásra értünk aludtunk egy keveset, majd felfedezőútra indultunk, hogy van-e olcsóbb szállás. Ezt nem találtunk, viszont találtunk egy olyan helyet, ahol volt wifi és elég barátságos kis hely volt. Netezés közben találkoztunk két hollanddal, akik Európából Pekingig bicikliztek, és mindenképp el akarták adni nekünk a sátrukat 300 euróért. Este egész nyugodt volt a város, kezd egyre jobban tetszeni, de már nagyon várom hogy átérjünk Mongóliába.

A második nap elmentünk a tienanmen térre, ahol van Mao mauzóleuma, és a nemzeti múzeum, itt van a tiltott város és a zhongshan park. Maohoz nem tudtunk bemenni, mert már bezárt, mire odaértünk volna. A zhongshan parkba bementünk, ami maga volt a béke szigete a kinti lökdösődés után. Kellemes kertes részek voltak pagodákkal, meg volt egy olyan rész, ahol duzzadt szemű halak voltak akváriumokban.

Miután kimentünk, gondoltuk megnézzük a tiltott várost, azonban túl nagy volt a tömeg, így beültünk enni egy étterembe. Balázs földimogyis csirkét evett, mi Szandival gyümisalit. A gyümölcssalátánkban volt dinnye, alma, UBORKA ÉS PARADICSOM. No mindegy. Utána még megnéztük a nemzeti múzeumot. Minket a mongol és a mandzsu rész érdekelt a legjobban, de elég nehezen találtunk oda. Ráadásul eléggé érdekesen szervezték ezt a múzeumot. Nem teljesen időrendben volt, hanem aszerint, hogy han kínai vagy idegen dinasztiák emlékeit mutogatják. Kérdezgettük a teremőröket hogy Yüan dáj… de nem értették, mikor Szandi leírta handzivel felkiáltottak: á Yüan dáj? Aztán öten ötfelé küldtek minket, végül megtaláltuk Dzsingisz és Kubiláj képét is, meg persze a mandzsu Qianlongot.

Délután találkoztunk Matyival és elmentünk szállást nézni szűk sikátorokba. Nagyon izgalmas helyeken mentünk. Végül nem találtunk olcsóbban, mert ami olcsóbb lett volna, oda csak kínaiak mehetnek be. Elmentünk kajálni egy muszlim kajáldába, tök jót ettünk, az itteni kínai kaja tök más, mint otthon. Ráadásul teljesen kuriózumok voltunk azon a helyen, végig minket bámultak. Mondjuk ez így kínában nem olyan ritka, folyton Szandi és az én lábam nézik, és az anyukák mondják a gyereküknek, hogy „nézd lao-vai” (vagyis külföldi).

Nemsokára folytatom a mai nappal (ízelítőül: ettem húslevest pálcikával, megnéztük a Mennyei Ég Templomát, megvettük a jegyet Ereenig, és a sétálóutcában láttunk sült skorpiót)