Nincsen elég szék

A hétvégi kalandunktól és a kialvatlanságtól meggyötörve úgy döntöttünk, hogy hétfőn és kedden nem megyünk be az egyetemre, hanem inkább pihenünk. (Balázs bement hétfőn, de olyan beteg lett, hogy utána ő sem ment egy darabig).

Nem is láttuk sok értelmét a bejárásnak, az órákon általában nem veszünk értelmes dolgokat. Az ország ismeret órán azt tanuljuk, hogy Mongóliában négy évszak van, és a tél a leghidegebb (neeeee, tényleg???), vagy mutogat a bácsi képeket a saját tankönyvéből (amit meg kellett venni, és még a képeket is ő csinálta bele… mondhatom igazán művésziek) és megkérdezi, hogy ezt az épületet láttuk-e már (és az egyetemről mutat egy képet). A beszélt nyelv órán a nő végig hadar és hülyeségeket beszél (pl.: a tusch azt jelenti hogy segítő, az emberek segítenek az állatoknak, ahogy a delfinek is segítenek a nőknek…). A beszéd órán pedig egy könyvből olvasunk fel filozófiai mélységekkel rendelkező történeteket. A nyelvtan óra jó, de abból van a legkevesebb, meg sok újat ott sem tanulunk. Na ezek voltak a kötelező órák. Mi Balázzsal mandzsura is bejárunk, ami rendesen az itteni mongoloknak van, na az az óra viszont nagyon jó, sok újat tanulunk és nagyon jól magyaráz (mongolul) a tanárnő, és ha valamit nem értünk segít is.

Szerdán fogtuk magunkat, bementünk az órára (a haladó csoportban vagyunk) és észre vettük, hogy jött néhány új ember, japánok és belső-mongolok (Pekingből, és nem tudják se írni, se olvasni a cirillt). Így hát túl sokan lettünk, és a teremben csak 12 szék volt, így bejött valami adminisztrátor, aki közölte, hogy mi hárman magyarok és a két japán vizsgát ír, mert nincs elég szék (persze a belső-mongoloknak nem kellett, akik nem tudnak írni és beszélni se igazából). Hát az órák után elkezdtük írni a vizsgát, közben pedig az adminisztrátor egy nővel közölte, hogy mindegy hogyan írjuk meg a vizsgát, valamelyik, vagy mindegyik magyart átrakják gyengébb csoportba (néha úgy hiszik a mongolok, hogy mi igazából nem értünk mongolul, így nyugodtan kibeszélhetnek minket).  Mi hárman nagyjából ugyanolyan vizsgát írtunk, egyrészt mert kb. azonos a tudásunk, másrészt nem is voltunk olyan messze egymástól, az ilyen vizsgát meg ki veszi komolyan?

Másnap bementünk az egyetemre, ahol az adminisztrátor közölte, hogy csak én megyek gyengébb csoportba, ráadásul kettővel gyengébbe, mert ott sok hely van… Egy órán benn ültem, de mivel rajtam kívül senki sem tudta, hogy az alanyeset után nincsen rag, ezért (meg mert egyébként is ideges voltam az eljárás miatt) nem mentem be a következő órákra, hanem inkább ittam egy kávét és mandzsuztam egy kicsit. Most hogy nem volt velem a Balázs mandzsu órán, végre hozzám mertek szólni, egy fiú meg is kérdezte, hogy hol van a férjem. Itt mindenki azt hiszi, hogy Balázs a férjem, vagy a Szandié (esetleg mindkettőnké?).

Pénteken sem mentem be órára, mivel még nem tudtuk elintézni, hogy visszakerüljek a csoportomba, délután viszont elmentünk Szandival csirkemellet venni. Egy boltban találkoztunk egy bácsival, aki volt Magyarországon is, és segített olcsóbban venni csirkét. Elmentünk egy húspiacra, ahol mindenféle húst lehetett kapni, átszámolva 100 forinttért kutyacombot lehet venni.

Az egyetemen egy nő modelleket keresett kasmír ruhákban való fotózkodáshoz, le is fényképeztek minket (mobillal), azonban csak Szandit és Balázst hívták, mert nekem nincs elég európai arcom. De mikor idejött a nő, elkezdte kritizálni a Szandit és a Balázst is (elég alaptalanul), úgyhogy ebből szerencsére kimaradtam. Végül Balázs kellett neki, lettek is róla szép fotók.

Szombat-vasárnap Ganboldék irodájában voltunk, mert ide kerültek a régi magyar nagykövetség, és (reméljük) a jövőbeli magyar tanszék könyvei, mi pedig segítettünk elrendezgetni a könyveket. Találtunk elég vicceseket, na meg persze néhány töris könyvet is, külön élmény volt számomra, hogy középkorász könyvek is voltak (Györffy). Közben elpanaszoltam, hogy mit csináltak velem az egyetemen, így Ganbold és Kriszta is szólt az egyik itteni fejesnek, hogy az nem állapot, hogy azért mert nincsen elég szék, valakit átraknak a csoportjából kettővel rosszabba. Úgyhogy ma már a régi csoportommal mehettem az óráimra. (remélem így is marad)

A múlt hét eléggé mélypont volt, remélem innen már csak jobb lesz, és az egyetemmel sem lesznek ilyen problémák már. 

Cenkher

Ennek az útnak a szervezése is jó korán elkezdődött, azonban eléggé sok félreértés adódott közben. Arkhangai megye Cenkher járásába mentünk, hogy megnézzünk egy Maitréja-körmenetet. Itt lakik egy Colmon nevű mongol nő, akinek magyar férje volt, azonban most buddhista apácaként tevékenykedik itt.

Szombat reggel hajnali ötkor indultunk el két lámával (mi előtte nem sokat aludtunk, mert a kollégiumi barátainkkal beszélgettünk). Sajnos már 20 perc után kaptunk egy defektet, úgyhogy kereket kellett cserélni, utána meg javítóműhelyt kerestünk, hogy megjavíttassuk a rossz kereket. Utána megálltunk egy Elsen tasarkhai nevű helyen, ami egy homoksivatagos rész, felültünk egy körre egy tevére, és mentünk tovább.

Mi úgy terveztük az utunkat, hogy két éjszakát maradunk Cenkherben, utána hármasban indulunk Karakorum felé, megnézni a régi mongol főváros nyomait és az Erdene Zuu kolostort. Azonban egy félreértés miatt a lámák megálltak velünk ott, és elkezdtük megnézni a múzeumot. Közben hívott Colmon, hogy ne nézzük meg, mert ő vár minket és siessünk. A lámák viszont nem akartak sietni és mi sem, azonban mindent nem tudtunk megnézni, úgyhogy mondták, hogy visszafelé is megállhatunk itt. Mi ezt nagyon jó ötletnek tartottuk, úgyhogy a programunk átalakult annyiban, hogy nem két éjszakát, hanem csak egyet alszunk Cenkherben.

Miután megérkeztünk elindultunk Cecerlegbe, ami a megye központja volt, hogy megnézzül a múzeumot, ami elvileg 8-ig van nyitva. Mi négy körül értünk oda, de zárva volt, viszont Colmon felhívott egy lámát, aki azt mondta, hogy kinyitja, 15 perc múlva viszont közölte, hogy mégsem nyitja ki, mert későn érne ide… Mi még meg akartunk nézni egy közelben lévő feliratos követ, azonban az apáca azt mondta, hogy messze van és nem nézzük meg.

Visszamentünk Cenhkherbe, mi egy jurtaszálláson aludtunk. Az éjszaka nagyon hideg volt, leégett a tűz, mi próbáltunk újat gyújtani, azonban nem volt gyújtósunk, és még ha sikerült is egy fának meggyulladnia, hamar elaludt. Azt tudni kell a jurtaszállásról, hogy a teteje félig nyitott, ráadásul a mi jurtánkba oldalról is befújt a szél. Kinn nagyon hideg volt, szerintem a fagypontot súrolta. Nekem elvileg nagyon jó hálózsákom van, ami -10 fokig bírja, viszont éjjel nagyon fáztam termopulcsiban is. Félálomban azon gondolkoztam, hogy ez a hálózsák hogy a francba bírja -10ig, vagy ez azt jelenti, hogy ha -10ben alszol kinn, akkor még nem fagysz halálra, csak krónikus vesebeteg leszel…

Végre eljött a reggel, 8-tól egy kétórás szertartás kezdődött, ahol a lámák, akikkel lejöttünk énekeltek, nagyon szép volt. Közben kaptunk áldozati rizst is.

Utána kezdődött a Maitréja-körmenet, egy platós autóra sárga anyagot terítettek, a platóra pedig Maitréja szobrát rakták. Az autóhoz egy kék kötél csatlakozott, ezt fogták a hívek, kezükben egy-egy Tandzsúr kötettel. Körbement az autó a kolostor körül, néhány helyen megállt, ahol a lámák énekeltek.

A körmenet után megebédeltünk és délután 1 óra felé elindultunk haza. Az apáttól kaptunk ajándékba egy-egy imasálat és áldozati ételeket, nagyon kedves gesztus volt tőle.

Hazafelé megálltunk Karakorumnál, megnéztük a teknősöket, mi pedig meg akartunk nézni néhány türk feliratos követ, azonban a lámák nem hallottak róla, egyáltalán, és mikor megtudtuk, hogy lehet, hogy vasárnap nyitva sincs, inkább úgy gondoltuk, hogy elindulunk haza, még kb. 5 órás út várt ránk. 

Egy óra múlva azonban kaptunk egy defektet, sebaj, van pótgumink, így kicserélte a sofőr. Azonban fél óra elteltével kaptunk még egy defektet a puszta kellős közepén, még egy pótkerék persze nem volt… legközelebbi város 50 km-re volt. Így hát az egyik láma kiállt stoppolni a kerékkel, hogy megjavíttatja és visszahozza. Kb. 10 perc múlva megállt egy land rover, benne egy némettel és egy ukránnal, akik készségesen elvitték a lámát és a kereket. Mondtuk nekik, hogy milyen furcsa, hogy egy német, egy ukrán és három magyar találkozik a puszta közepén. Erre az ukrán felkiáltott „ti magyarok vagytok? Beszéltek magyarul? Én Ungvári vagyok!” persze egyből kézfogás és nagy öröm, hogy hazánk fiával találkozunk a semmi közepén.

Reménykedtünk, hogy a kereket hamar sikerül megcsinálni, azonban a szerelőnél nem volt áram, így kézzel kellett felfújni a kereket, meg végül valahogy rossz méretű kereket is kapott a láma, visszafelé pedig alig jött autó. Közben a sofőr láma kumiszt iszogatott, megivott vagy négy litert.

5-6 órányi várakozás után sikerült felszerelni a kereket, elgurulni 60 km-rel arrébbra, felrakni egy rendes kereket, és vacsizni (éjfélkor). Utána meg utaztunk tovább, hajnali 6-ra értünk vissza a koliba.

Bureghangai

Már le volt kb. egy hónapja beszélve, hogy megyünk angolt tanítani Bulgan megye Bureghangai járásába. Azonban folyton keveredés volt, hogy pontosan mikor megyünk le, kiket tanítunk stb. végül eljutottunk addig, hogy megbeszéltük, hogy vasárnap lemegyünk, és egy hetet leszünk ott. Az indulás előtti héten végig smseket küldött a láma, szombaton viszont egy árva smst sem kaptam tőle, pedig úgy volt, hogy vasárnap indulunk. Eljött a vasárnap, még mindig nem jött sms, Szandival gépeztünk, pihentünk, biztosra vettük, hogy ma nem megyünk már sehova, pláne nem 300 km-rel arrébb. Délután háromkor kopogtattak az ajtón, gondoltam Balázs lesz az, szóltam, hogy jöjjön be (én az ágyon feküdtem, Szandi az asztalnál ült) és természetesen a láma volt az, hogy akkor most indulunk. Mi felugrottunk és eszeveszetten elkezdtünk pakolni mindenféle ruhát egy táskába, összeszedtük a hálózsákunkat, meleg ruhákat és indultunk. Egy toyotaval mentünk le, a láma vezetett – nagyon jó sofőr volt. A város a legközelebbi betonúttól kb. 60 km-re volt, ezt éjszaka tettük már meg, így részünk lehetett a holdkeltében, ami meseszép volt. Este 11 felé értünk a városkába, először egy jurtába mentünk, ahol egy néni banshtai cai-t főzött nekünk vacsorára (tejes teában főtt tésztás-húsgolyó). Rengeteg zsírt rakott bele, de itt ez már csak így megy, egyébként meg finom volt. Utána pedig elmentünk a szállásunkra.

Reggel először az iskolába mentünk, ahol az igazgatóiban kumisszal és szárított túróval fogadtak minket. Utána megnézhettük a gyerekek évnyitóját, majd egy kis naadamot is tartottak (a naadam versenyzés: birkóznak, lovagolnak, futnak). Első nap a kicsiket, vagyis az 5.-eseket tanítottuk délelőtt, délután pedig én a 7.-eseket, Szandi a 9.-eseket, Balázs a 8.-osokat. Másnap reggel a láma megkérdezte, hogy baj lenne-e, ha a délutáni óra után még néhány falusinak is tartanánk órát, mi persze szívesen vállaltuk. Harmadnap már az iskolai tanárok – köztük az angoltanár is – jöttek hozzánk tanulni.

És hát akkor mennyire is tudnak angolul az itteni mongolok? A válasz az, hogy nagyon gyenge itt a nyelvoktatás. Az angoltanárnő nem hiszem, hogy otthon nyelvvizsgát szerezne. Egyrészt borzasztó a kiejtése (és a legszebb az volt, mikor Szandit kijavította, hogy a funny nem „fáni” hanem „phánni”) másrészt nem használ igét a mondatokban. A mongol gyerekek meg teljesen meg voltak lepődve, mikor házi feladatot adtam. Az pedig végképp vicces volt, amikor tanítottam nekik a reggeli teendőket, és az egyik lányka nagyon jelentkezett, hogy közölje (mongolul) „de a tanár néni rosszul tudja, előbb van a fogmosás, utána a reggeli”. Egy hét alatt sajnos nem sokat lehetett elérni, viszont legalább beszéltek külföldivel, és élményt jelentett nekik, hogy találkozhattak velünk.

A városban olyan sok dolgot nem lehetett csinálni (például fürdeni sem), ráadásul az első éjszaka után a láma azt mondta, hogy nem jó a szállásunk, úgyhogy át kellett költöznünk és vele aludtunk egy szobában, a hegyen egy turistaházban (ahol nagyon hideg volt, múlt hét szombaton havazott is; egyébként meg a napon 25 fok van, az árnyékban 15 éjszaka meg kb 1-2-3 fok van). A tanítás után el akartunk menni lovagolni. Ezt első nap úgy oldottuk meg, hogy útközben szembejött velünk egy lovon egy néni, aki kecskét és birkát terelt, és odaadta a lovát, hogy akkor tereljük mi a birkákat a jurtájáig. Meg is történt J. A jurtában kaptunk tejes-teát (ezen a környéken valamiért nem igazán raknak bele sót) szárított túrót és pillét.

A többi napon nem sikerült lovagolni (mert nincs ló, Mongóliában… most sem értem még, mert a mezőn viszont rengeteg volt) de a jurtákba be-betértünk teázni és beszélgetni. Az egyik alkalommal éppen készen lett a frissen főtt gyomor, amiből meg is kínáltak minket, de nem vitt rá a lélek, hogy egyek belőle. A mormotát megkóstoltuk volna, azonban csak későre lett kész, így visszamentünk a szállásra.

a mormota

Utolsó tanítási nap búcsút vettünk a gyerekektől, akik egymást lökdösődve furakodtak hozzám a csoportképnél, meg kaptam sok szép levelet, hogy mennyire fogok nekik hiányozni. Nagyon kis aranyosak voltak (de kikunyerálták a számom is, és azóta 20 nem fogadott hívásom volt, kétszer felvettem a telefont, de semmi értelmeset nem mondtak).

Szombaton elmentünk egy jurtába, útközben pedig megálltunk egy fánál, ahol az ember kívánhat. A fára imazászlók voltak aggatva és rengeteg áldozat volt előtte, valamint két sámán is dobolt. A jurtánál megint lovagolhattunk, meg nagyon finom tésztás levest ettünk és kumiszt ittunk. Persze főtt juhhúst is kellett ennünk a csontról. Vasárnapelindultunk hazafelé, útközben megálltunk Karabalgasunnál, és megnéztük a régi várost.