Tereldzs

Miután hazaértünk Amarbayasgalantból bejött hozzánk egy afgán srác, hogy van-e kedvünk velük menni a Hövszgöl-tóhoz. Természetesen egyből igent mondtunk, hiszen nekem nagy álmom, hogy elmenjek oda.

A probléma csak az volt, hogy még sok elintézni valónk volt, de végül sikerült megoldani, hogy Kriszta (aki most kinn kutat) átvegye a tartózkodási engedélyünket és az útlevelünket a Bevándorlási Hivatalból. Bementünk az egyetemre is szólni, hogy egy héttel később tudunk csak kezdeni (mert jövő héten Bulgan megye Bureghangai járásának központjában, egy kolostorban fogunk tanítani). Először nem tetszett az ügyintőzőnek, mondta, hogy sok információból kimaradunk, ha nem leszünk ott, de inkább az lehetett a baja, hogy rajtunk kívül még kb. senki sem jött meg. Majd elmentünk a Tudományos Akadémiára, de útközben a trolink ütközött egy autóval, szóval másik busszal kellett elmennünk. Ott találkoztunk Katuuval, aki régen nyelvi lektor volt nálunk, és nagyon aranyos volt. Délután pedig elmentünk a koli menedzseréhez, hogy akkor új szobát szeretnénk. Hosszú huzavona után sikerült egy baromi jó szobát kapni. A negyedik lakunk, van zuhanyzónk és szekrényünk is, na meg le lehet húzni az ablakon a redőnyt. Balázs pedig a szomszédunk lett.

Viszont sajnos nem kaptunk buszjegyet a Hövszgöl-tóig, két napra előre foglalt volt az összes jegy, így a közeli Tereldzsbe mentünk két afgán fiúval.  Kedd reggel bevásároltunk, majd délután elindultunk. Van közvetlen busz, azzal mentünk, én leghátul ültem a buszon a négy ülés egyikében, ami azért nem jó, mert könnyen le lehet pottyanni az ülésről. Ez azonban hamarosan nem jelentett problémát, mert még ketten bepréselődtek mellénk (hatan ültünk négy helyen). Ráadásul a bácsi aki mellém ült, folyton beleütött a vesémbe, és büdös volt, ráadásul fenyőmagot evett (itt ezt úgy eszik, mint nálunk a szotyit) és a héját a hasára, a lábamra vagy Balázs hátára köpdöste.

Hat felé megérkeztünk a jurtánkhoz, berendezkedtünk, majd elkezdtünk főzni, bár kicsit későn lett kész a vacsora, de nagyon jó volt. Mosogatni a patakban kellett persze. J

Másnap elmentünk kirándulni, ehhez pedig rengeteg patakocskán kellett átmászni. A végén megérkeztünk egy folyóhoz, amiben a srácok fürödtek is. Mi Szandival nem, mert nem tudtuk, hogy fogunk fürdeni a kirándulás alatt, ruhában meg nem akartunk belemenni (a mongolok valamiért rengetegszer ruhában fürdenek). Na meg a víz azért baromi hideg volt, de a nap gyönyörűen sütött, szép színünk lett tőle.

Délután elmentünk lovagolni a környékre. A mongol lovak nagyon alacsonyak, meg teljesen más a nyereg, a kengyel, és a kantár is ahhoz képest, amit Európában használunk. Ráadásul valamiért a lovam utált engem, folyton hátraszorította a fülét, kifejezve nem tetszését, hogy a hátán ülök, meg nem igazán akart vágtázni. Amikor meg én fejeztem ki a nemtetszésemet, olyanokat rúgott ki, hogy ha nem tudnék lovagolni, lehet leesetem volna. Mindenesetre nagyon jó dolog a mongol pusztán vágtázni.

Este még a jurtában aludtunk, másnap pedig elindultunk vissza a szállásra. Nagyon jó dolog volt, tuti fogunk még menni, télen is lehet lovagolni, hóban pedig még úgysem lovagoltam. A többieknek is nagyon tetszett a dolog, bár a nagy mínuszokban a jurtában alvás nem lesz a legkellemesebb, de megéri egy kicsit fázni érte. J

Amarbayasgalant kolostora

Már régóta terveztük, hogy elmegyünk vidékre. Sajnos előző hétvégén nem jött össze a rossz idő miatt a kirándulás az egyik közeli hegyre, így erre a hétre terveztünk valamit. Ganboldéknál találkoztunk az egyik magyar barátjukkal, aki Amarbayasgalant kolostorát javasolta, és azt terveztük, hogy akkor négyen megyünk oda. Viszont végül nem tudott jönni az a barát, úgyhogy csütörtökön hármasban vágtunk neki az útnak.

A terv az volt, hogy elmegyünk Selenge megyébe Baruunbürenig, ahol vár minket egy autóval egy mongol, aki elvisz az onnan 32 km-re lévő kolostorba, majd két nap múlva visszahoz. Addig pedig egy Kicsi Nagyanyó nevű néninél alszunk jurtában a kolostornál.

Az addig rendben is volt, hogy busszal eljutottunk Baruunbürenig (a mongoloknál kész életveszély autóval közlekedni, a busz néha a szemközti sávban közlekedik, folyton előzget, és néha egy ménesnyi lovat vagy egy marhacsordát kell ledudálni az útról) azonban a megállóban nem várt minket autóval senki. Felhívtuk a mongolt, mondta, hogy jön. Hát mi vártunk egy fél órát, nem állt meg egy autó sem, egyszer csak megláttunk viszont egy bácsit a szemközti megállóban, hogy vadul integet, mi elhessegettük és néztük tovább az utat. Végül átjött a bácsi, és kiderült, hogy rá vártunk, de neki nincs autója, és közölte, hogy aznap nem jutunk el a kolostorba.

Baruunbüren

Némi telefonálgatás után azt beszéltük meg, hogy akkor nála alszunk. A bácsi egyébként eléggé hasonlított a zöld kalapjában és a hosszú csizmájában egy koboldra és a beszélgetésünk elején nagyon nem akarta megérteni, amit mondunk, viszont fennhangon magyarázta az ismerőseinek, hogy „nézzétek, külföldiek és tudnak mongolul, hát ez milyen”. Elindultunk a háza felé, majd bementünk, közben Szandival azon gondolkodtunk, hogy ha anyáink ezt látnák biztosan kétségbe esnének. Bent leültünk teázni, megkínált a bácsi sütivel és szárított túróval (persze Mongóliában vidéken minden tele van léggyel, de ez már meg sem kottyan) majd jött két férfi még, akikről kiderült, hogy ők visznek el a kolostorig aznap.

Elindultunk, hat felnőtt az ötszemélyes terepjáróban, mellettem a koboldbácsi ült, aki valamiért engem kedvelt a legjobban és kitalálta, hogy én értem a legjobban a mongolt. Földúton mentünk, azonban egyszer csak lekanyarodtunk róla és a fűben mentünk egy darabon, majd a kocsi megállt és a két öregebb kiszállt áldozatot bemutatni: gyújtottak füstölőt, raktak ki szárított túrót és sütit, valamint vodkát fröcsköltek a négy égtáj felé. A fiatalabb férfit (aki pár szót tudott angolul) megkérdeztük, hogy mit csinál a két öreg, a válasz ez volt: you’re dead. Ekkor a lábunk földbe gyökerezett, ott voltunk a puszta közepén három idegennel, térerő persze nincsen, a két öreg épp áldozatot mutat be, a fiatalabb meg most közölte, hogy halottak vagyunk.

Utána kiderült, hogy azt akarta mondani, hogy az egyik öreg apja ott halt meg és azért mutattak be áldozatot. A kolostor felé menet megálltunk egy obónál (áldozati kőhalom a helyszellemek tiszteletére) is, valamint a két férfi születési helyénél is, ahol bemutattak egy-egy áldozatot. A második obónál nem állhattunk meg, mert már lement a nap, olyankor pedig nem lehet. Az út végére már egész sokat beszélgettünk, az egyik áldozat után le is ültünk hozzájuk beszélgetni, meg énekeltünk, ők mongol dalt nekünk, mi magyar dalt nekik.

Már besötétedett mire a Kicsi Nagyanyóhoz megérkeztünk, kaptunk egy jurtát, begyújtottunk a tűzhelyben és ekkor kezdett el esni az eső, s elég nagy vihar lett belőle. Mikor lefeküdtünk aludni, a jurta tetőgyűrűjén keresztül lehetett látni a villámokat. Éjszaka felkeltünk, hogy rakjunk a tűzre fát, azonban már kialudt és nem tudtuk újra begyújtani, mert nedves volt a fa. Éjjel két macska is bejött a jurtába, az egyik kedvenc alvóhelye a Szandi volt, így ő éjjel arra ébredt, hogy egy macska fekszik rajta.

Másnap elmentünk a kolostorba, nagyon szép helyen fekszik és az épületek is nagyon szépek, azonban sokat leromboltak belőlük a harmincas évek végén. Van egy olyan hely, ahova be kell bújni, felállni és megfordulni, és innen látszik, hogy valaki bűnös-e. Van a kolostorban néhány klasszikus mongol és mandzsu szöveg, azokat megkerestük és elolvastuk.

itt derül ki, hogy bűnös vagyok-e vagy sem

Ebéd után felmentünk az egyik hegyre, amin nyolc sztúpa van, az úton elkísért a szálláshelyünkről két kutya. A környék tele van állatokkal: lovak és marhák legelésznek mindenütt, ürgeszerű lények szaladgálnak a földön és ragadozó madarak repülnek az égen. A sztúpáknál pedig egy macska fogadott minket. Leültünk, néztük a tájat, miközben a macska hozzánk dörgölőzött, én meg elmeséltem egy buddhista kóant a többieknek egy macskáról, ami egy kolostorban élt.

Mire visszaértünk a mellettünk lévő jurtákat is elfoglalták: két olasz és egy hozzájuk csapódott cseh lány, akik egy körúton voltak egy utazási irodával. Megkérdeztük a mongol sofőrt, hogy másnap el tudnának vinni valami városig (a kolostortól nincs busz, se semmi), mondta, hogy másnap ők Ulánbátorba mennek, de nem tudja, hogy el tud-e vinni, a turistáitól függ. Az olaszok mondták, hogy persze, mehetünk velük, ám a sofőr közölte, hogy nem biztos, hogy elvisz. El kezdett össze-vissza beszélni. Végül abban maradtunk, hogy majd reggel meglátja. Mi cseppet idegesek voltunk, fogalmunk sem volt, hogy mi lesz, ráadásul térerőnk sem volt, hogy telefonálhassunk. Lefeküdtünk aludni, bízva abban, hogy a sofőr másnap elvisz.

Reggel odamentem a sofőrhöz, és köszöntem neki, megkérdeztem hogy van, sőt tiszteleti szavakkal kérdeztem meg, hogy ragyog-e a teste (na milyen haszna van annak, ha valaki figyel a lektori órán!). Végül beleegyezett, hogy elvisz minket, ráadásul elég olcsón.

A két olasz és a cseh lány nagyon rendes volt, összebarátkoztunk út közben, még ebédet is adtak, és szerencsésen megérkeztünk Ulánbátorba délután.

Összességében jó dolog vidékre menni, csak meg kell szokni azt, hogy itt semmi sem biztos: vagy eljutsz oda, ahova szeretnél vagy nem. De valami úgyis mindig lesz, úgyhogy felesleges aggódni és felhúzni magad mindenen, sokkal jobb, ha mindennek a pozitív oldalát nézi az ember. J

Hát pörögnek az események, nagyon furcsa, hogy már majdnem egy hónapja elmentem otthonról.

A városon belül még nem néztük meg a múzeumokat, arra ott az egész tél, voltunk viszont piacon, ami nagyon hangulatos, rengeteg dolgot lehet ott venni, lefényképezni viszont nem fogom, mivel elég sok ott a tolvaj. Régiségtől kezdve a szőrmén át a tejes ételekig mindent lehet ott kapni.

Elég sok intéznivaló akadt Ulánbátorban: még mindig nincsen tartózkodási engedélyünk, bár már háromszor voltunk a bevándorlási hivatalban, és mindig közölték, hogy minden jó, de… még kell ez és ez a papír. Szerencsére már eléggé beletanultunk az itteni életbe és el tudjuk intézni a dolgokat, pár napja elment Olivér is és Emese is, akik eddig a legtöbbet segítettek.

Nagy szerencsénkre Ulánbátorban lakik Ganbold – aki Magyarországon élte le fél életét –  a feleségével, Katával, és sokat segítenek nekünk és szívesen látnak minket náluk.

A koliban is kezd beindulni az élet, az egyik laoszi fiúval már egész sokat beszélgettünk, és ő minket a laoszi konyhával ismertet meg (már nem agyat hozott, hanem citromfüves csirkelevest), mi meg neki magyar kaját főztünk.

Az első hét

Szombaton nem volt semmi sürgős elintéznivalónk, szerencsére ilyenkor pihennek a mongolok is (nem mintha egyébként nem pihennének), úgyhogy a kiadós alvás után elindultunk megnézni a Gandan kolostort. Odafelé beültünk egy helyre, ami egy vega étteremlánc egyik tagja volt, és megittunk egy sós-tejes teát (kicsit furi íze volt, tegnap rájöttünk h valószínűleg azért, mert vegán a hely, és tej helyett szójatejet rakhatnak bele) és elindultunk. Egy sétálóutca szerűségen mentünk, aminek a két oldalán rendes autóút ment, ez egy idő után véget ért, úgyhogy át kellett menni a szemközti oldalra, a földútra. Ázsiában egyébként meglehetősen szokatlan egy európai számára a közlekedés: az nem jelent túl sokat, ha a gyalogosnak zöld a lámpa, úgy kell átmenni a túloldalra, hogy ha épp nem jön a te oldaladról kocsi, akkor nekiindulsz, és megállsz az út közepén, és vársz arra, hogy szemből se jöjjenek, függetlenül, attól, hogy milyen színű a lámpa. Ha pedig rád villog egy kocsi, az azt jelenti, hogy nem enged át.

Szóval eljutottunk a kolostorig, ahol idős, mongol ruhás néniktől a fiatal miniszoknyás lányokig mindenki volt. Mi hosszú nadrágban voltunk, mert hát nem illik kolostorba menni úgy, hogy kilóg a térded, de hát a szokások változnak. Aznap egész Ulánbátorban borús volt az ég, egyedül a kolostor felett sütött ragyogóan a nap. A fő kolostor előtti tér tele volt galambokkal, amiket etettek, az imamalmokat pedig forgatták a hívők. Az udvaron odajött hozzám egy bácsi, hogy honnan jöttem, megmondtam, majd kérte, hogy adjak neki magyar pénzt, cserébe én is kaptam koreai pénzt meg egy zöld Buddhát. Utána bementünk a kolostorba, a turistáknak ezért fizetniük kéne, de mivel én azt mondtam, hogy félig mongol vagyok, és a buddhista barátaimmal Buddha előtt szeretnénk meghajolni, így ingyen bemehettünk. Alapvetően nem értek egyet azzal, hogy a szent helyek látogatásáért pénzt kérnek el, a kolostorban pedig mi is megcsináltuk, amit egy hívőnek kell, Balázs még adományt is adott. Kifelé a mongol bácsi meg is kérdezte, hogy sikerült-e tiszteletünket tenni Buddha előtt. Utána rövid időre beültünk egy szertartásra, majd visszamentünk a koliba.

Este palacsintát akartunk sütni, ám ez több akadályba ütközött. Egyrészt nem volt hozzá semmink. Vettünk egy mosólavort, amit még nem használtunk, úgyhogy abban kevertem ki a tésztát evőpálcikával. Volt még egy serpenyőnk is, de később kiderült, hogy azt nem tudom használni, mert odaég benne a tészta. A másik fő probléma az volt, hogy a laoszi szomszédaink a konyhában valami csirkebelet mostak és töltöttek vissza. Végül egy emelettel följebb főztünk, és kértünk kölcsön egy serpenyőt a laosziaktól, úgyhogy sikerült néhány normális palacsintát alkotni.

Vasárnap bementünk a városba sétálni egyet, nem történt semmi izgalmas.

Hétfőn bementünk a bevándorlási hivatalba, ami Ulánbátoron kívül van, a reptér környékén, baromi messze innen, persze tömött busszal mentünk s miután lerakott földúton, esőben kellett elsétálni, ráadásul most még csak az ideiglenes tartózkodásit kaptuk meg (vagyis egy pecsétet az útlevébe), mert a véglegeshez kell egy lap az egyetemtől, amit csak akkor adnak oda, ha már van ideiglenes tartózkodásink. Ehhez persze lefényképeztek minket, és levették mind a tíz ujjunkról a lenyomatot. Szerencsére Emese velünk volt és nagyon sok dologban segített.

Este csináltunk vacsit is, utána mikor kimentünk az edényeinkért a konyhába, láttuk, hogy a laosziak főznek: két szőrös kecskefej volt a mosogatóban, a fejéből levest főztek, az agyát meg valahogy máshogy csinálják meg, azt mondták hoznak belőle kóstolót, bár szerintem én ezt a vacsorát kihagyom. Megbeszéltük, hogy egyszer főzünk és eszünk együtt, hát én arra is kíváncsi leszek majd.

Ereentől Ulánbátorig hosszú az út

Ereenből reggel indultunk tovább. Bevásárlás után megkerestük a buszpályaudvart és vettünk jegyet a mongol határvárosig, de a busz indulásáig még öt óránk volt. Amennyit várakoztunk az utóbbi időben, ez már meg sem kottyant. A várakozó tele volt mongolokkal, így legalább már tudtunk velük beszélni és értettük, hogy mit kell csinálni, mit mondanak nekünk.

A Kínából Mongólia felé utazók, tele voltak csomaggal, elmentek Kínába, hogy bevásároljanak, és 6-8 csomaggal tértek vissza, azonban az általános nem az volt, hogy bőröndben viszik át a dolgokat, hanem kukás zacskóban, és ezt ragasztóval jó szorosan körbetekerik, de vagy ötvenszer, jobbról-balról, elölről-hátulról, de még a bőröndöt is beragasztózzák. Délben már kezdtünk aggódni, mert a csomagok csak sokasodtak, és fogalmunk sem volt, hogy így hogyan férünk el a buszon. Egy buszon nem is fértünk volna el, de jött vagy három, és arra tolakodtak fel az emberek. A határon le kellett szállni, megvizsgálták a vízumunkat, a mongol részen pedig egy észak-koreai csoport betolakodott elénk. Nagyon komoly volt, mindegyiken vörös kitűző a nagy vezér képmásával, és katonás sorrendben lépkedtek egymás mellett.

Átértünk Zamiin Uudba, a busz pont a pályaudvaron tett le minket, mi némi pénz kivétele után felkerekedtünk vonatjegyet venni. A legtöbb embernek már volt vonatjegye az este fél hatkor induló vonatra, nekünk csak a fél tízesre jutott hely, de ez nem is volt baj, mivel a korábbin rengetegen voltak és hajnalban érkezett meg Ulánbátorba. Hat és fél órát kellett így várakoznunk, addig leültünk a pályaudvaron a földre, vettünk fenyőmagot (amit itt úgy esznek, mint a szotyit) meg szárított gyümölcsöt és azt eszegetve néztük a különböző ragasztási technikákat. A pályaudvaron árultak bócot is, vettünk belőle, ekkor hallotta meg egy 38 éves férfi, hogy mi tudunk mongolul és odajött hozzánk beszélgetni. Ezzel nem is lett volna probléma, de lerázhatatlan volt. Balázzsal beszélgetett nagyon sokat, el is vitte, hogy itasson vele kumiszt, de nem találtak. Meghívott minket magához, hogy csinál majd nekünk bócot, de nem hiszem, hogy lesz időnk elmenni hozzá. Nem tudtuk eldönteni, hogy csak nagyon közvetlen vagy hülye, de inkább a hülye felé billent a mérleg. Este a vonaton be is jött a kabinunkba egy vodkával, ami elég rossz minőségű lehetett, legalábbis hígító szaga volt. Ráült Szandi lábára és addig mondta, míg a Balázs ivott vele egy pohárral, de szerencsére aztán elment és nem láttuk.

Most a kabinunkban negyedikként egy 20 éves mongol fiú utazott, aki egy kicsit beszélt angolul is, és vele is nagyon jól elbeszélgettünk, kaptunk mongol neveket is. Balázs Anx lett (Első) Szandi Saraa (Hold) én pedig Naraa (vagyis Nap). Mi is adtunk neki egy magyar nevet: Ákos lett. A vonatút most is elég jó volt, bár sok bogár volt a kabinban így most tele vagyok csípéssel, de nagyjából az egész utat végigaludtam. Éjszaka pedig mikor felkeltem fantasztikusan szép volt a puszta felett látni a csillagokat a vonatból.

Ulánbátorban találtunk egy taxit, amivel elhozattuk magunkat a koliig, azonban a kollégium manager közölte, hogy szereznünk kell az egyetemtől egy papírt és csak az után kaphatunk szobát. Sok rohangálás, telefon, Krisztina és főként Emese segítsége után sikerült szobát kapnunk. Emese előző félévben tanult itt és itt maradt nyárra. Eljött velünk az egyetemre papírokért, meg megmutatta, hogy mi hol van a városban. Kiderült, hogy a tartózkodási engedélyhez szükség van aids-tesztre is, és másnap kéne menni a hivatalba elintézni a papírokat. Mi a kórház előtt akartunk enni, meg szobát szerezni. Sikerült végül szobát kapnunk, ami elég jól néz ki (a pekingihez képest fantasztikus). Két szobához van egy fürdő és egy hűtő. Még elég kevesen vannak a koliban, úgyhogy az volt a koncepció, hogy egy ilyen négyesben leszünk hárman, mikor betoppant Olivér, hogy 10 napot ő is itt fog lakni, úgyhogy Balázsnak addig van egy szobatársa. Olivérrel is bementünk a városba telefont venni és pénzt kivenni, meg elmentünk volna az aids-tesztre is, de már bezárt, úgyhogy ezt másnap reggelre halasztottuk. Itt az teszt elég hamar megvan, egy csepp vérből pár perc után megmondják az eredményt.

Reggel tehát elmentünk a kórházba, de ahova először mentünk, ott rengetegen voltak, kismamák, és a rendszer is érthetetlen volt. Így inkább elmentünk a koreai kórházba, ami jóval felszereltebb volt, bár itt kellett fizetni azért, hogy legyen oda kártyánk és a tesztért is. Az viszont meglepetésként ért, hogy a teszthez itt rendes vérvétel volt, amit én nem igazán bírok, ráadásul a kézfejemből vették a vért. Vérvétel közben, hogy eltereljük a figyelmünket, batman mongol nevét mondogattuk, ami igen vicces, lefordítva mongolról árnyékvitéz. Meg egy verset, amit a mongol nyelvi lektorral sokszor és részletesen vettünk. Az idő azonban nagyon elment, így nem tudtunk elmenni a tartózkodási engedélyért, majd hétfőn intézzük így el, pláne, hogy a teszt eredménye csak 2-3 felé lett meg. Délután piacra szerettünk volna menni, de nagyon esett az eső, így az eredményekért mentünk el, utána meg kajáltunk és egy könyvesboltba mentük el. A teszt nyílván negatív lett mindhármunknak, úgyhogy maradhatunk Mongóliában. J

Mondjuk nem tudom mi van azokkal, akiknek esetleg itt derül ki, hogy aidsesek. Hazaküldik őket, és mivel nem valósult meg az ösztöndíj még a repjegyet is vissza kell fizetniük, na meg ugye a betegség. Otthon azért szólhattak volna emiatt.

Ulánbátor eddig nagyon tetszik, bár tele van panelházzal, de nagyon hangulatos sétálgatni az utcán, miközben jön veled szembe néhány buddhista szerzetes. Ráadásul mi egy kolostor, no meg a sámánközpont mellett lakunk.

Ereenig: a transzmongol vasút

Reggel korán keltünk, majd a csomagokkal elszenvedtük magunkat a vasútállomásra. Természetesen nem volt az aluljárókban általában mozgólépcső, és 25 kilós bőrönddel és 10 kilós kézipoggyásszal nem egyszerű a közlekedés. A következő nehézséget az jelentette, hogy megtaláljuk a vonatot, mivel csak kínai karakterekkel volt kiírva. Sikerült meglelni a vonatot, azonban a sorban leginkább európaiak voltak, alig láttunk ázsiait. Miután beengedtek, a kupénkban volt két németnek kinéző csaj, akik hisztizve fogadták el, hogy a mi helyünkön vannak. Egyébként csak Szandi és én voltunk egy kupéban, Balázs jegye a mellettünk lévőbe szólt, de szerencsére mongolok ültek ott, akikkel ki tudtuk cserélni a helyet. Aztán Balázs nem találta a jegyét, felforgattunk mindent, mire sikerült megtalálni, az egyik mongol lány találta meg. Végül is a vagonban elég sok mongol volt. Ez a mongol lány, Dorima, be is ült hozzánk a kupénkba és beszélgettünk mongolul, sokat segített nekünk, ajánlott kajáldát is, meg megadta a számát, hogy bármi van, hívjuk. Mi adtunk neki magyar érméket, mert érdekelte milyen az. Segíteni akartak jegyet venni Ulánbátorig, de mi nem azzal a vonattal mentünk tovább, mert úgy olcsóbb ha leszállunk Ereenben, ráadásul csak 9-10-re szeretnénk Ulánbátorba érni. 

Vonatozni viszont baromi jó, nagyon jól el lehet férni, tök jó aludni rajta, és gyönyörű közben a táj, lehet enni-inni. Legközelebb tényleg ezzel kéne jönni Mongóliába. Ereenbe fél 9-re értünk, találtunk egy baromi jó szállást, utána elindultunk kajálni. Útközben találkoztunk a mongolokkal, akikkel a vonaton összebarátkoztunk és együtt mentünk kajálni. Tök jól elbeszélgettünk velük, ők is 22 évesek, mint mi, és a mi egyetemünk mellett van az övék is. Szandival mi ettünk bócot, Balázs valami mást evett, de baromi finom volt. Közben Balázs megkóstoltatta velük a magyar pálinkát. Nagyon fintorogtak. Megbeszéltük, hogy fogunk találkozni Ulánbátorban is. A vonaton volt egy olyan mongol bácsi is, aki járt Magyarországon.

Belső-mongólia gyönyörű, az emberek meg nagyon nyíltak és kedvesek, nagyon tetszik.

möngke tngri

Peking 2

A harmadik napon ébredés után elmentünk reggelizni. Kínában az emberek általában levest esznek reggelire, mi is így tettünk. A leveshez pálcikát adtak, ami első ránézésre elég viccesen hatott, de végül is sikerült megoldania feladatot A kínai levesben rengeteg tészta van, azt kell kienni a pálcikával, utána meg a maradék levet leinni. Bár ezt nem lehet a legszebben megoldani.

A reggeli után elindultunk vonatjegyre vadászni. Ez ilyenkor elég nehéz feladat, mivel nyáron mindenki utazik, úgyhogy sokszor 2 héttel előbb meg kell venni a jegyet, hogy biztosan utazhasson az ember. A vonatállomáson rengeteg ember volt, és rendőrök álltak az állmás előtt egy kordonnál, és egyszerre csak bizonyos számú embert engedtek be. Beálltunk egy hosszú sorba, és végül is sikerült a 7-ei vonatra jegyet szerezni, bár nem egymás mellé, de lehet, hogy két jegy egy kabinba szól. Keményüléses jegyünk van alvóhellyel, bár reggel nyolctól este 8-ig utazunk csak. Elvileg Ereenben kell aludnunk, és másnap tudjuk csak átvitetni magunkat a határon Zamiin Uudba, hoyg felszálljunk egy mongol vonatra. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt, hogy sikerült megvenni a jegyet. Utána az egész világ szebb lett, és rájöttem, hogy megszerettem Pekinget.

Elmentünk a Mennyei Ég templomába, ami Balázs nagy vágya volt, és tényleg nagyon szép volt, meg az a jó benne, hogy nyugodt. Alapvetően Pekingben mindig nagy a nyüzsgés, de az ilyen parkokban kevesen vannak általában, és frissebb, jobba levegő. Míg a Balázs beljebb ment, mi leültünk az árnyékba, aminek az lett az eredménye, hogy a Balázs elveszett, persze nem volt nála telefon sem, végül meglett, de no.

Utána elmentünk a gyöngypiacra, ahol elég sok dolgot lehet venni, cipőtől a (hamis) iphoneig mindent. Be is szereztem egy órát, mert a sajátomat nem hoztam magammal. Érdemes ide eljönni, nekünk sajnos csak egy óránk volt vásárolni, pedig a Szandival éppen hogy csak kezdtünk volna belemelegedni.

Utána a Beihai parkba szerettünk volna elmenni, de már túl késő volt, úgyhogy a Wangfujing sétálóutcába mentünk. Volt egy olyan része, amit az ízek utcájának neveznek, itt lehetett venni nyársa húzott, sült bogarat és skorpiót. Inkább kihagytam ezt az élvezetet. Az egész utca egy nagy kavalkád volt, és nagyon kínai, tele vásárlókkal, nézelődőkkel, árusokkal, közben szólt a kínai zene, meg egy előadás is volt.

A negyedik nap, reggel korán keltünk, reggeli után indultunk az Illatos hegyre, illetve mást is beterveztünk, de mivel sokáig tartott megtalálni a hegyhez vivő buszt, illetve a hegyen is elég sok időt töltöttünk, sajnos nem maradt időnk.

Az illatos hegy egyszerűen gyönyörű. Peking először nagyon nem tetszett, később más kezdtem megszeretni a sikátoraival és még azzal együtt is, hogy dög meleg van, és mindennek van egy sajátos kínai szaga, de ez a túra az illatos hegyhez feltette a pontot az i-re: szeretem Pekinget és Kínát. Valahogy ez a hegy testesíti meg azt, amilyennek Kínát elképzeltem. Kis tavacskák vannak a parkban, és fel lehet menni a hegyre, útközben pagodák és sztélék vannak (bár egy négynyelvű Qianlong-kori sztélé leírásánál volt egy elég nagy baki, a négy nyelv a mandzsu, mongol, kínai, tibeti, azonban az angol nyelvű szöveg szerint a tibeti az szanszkrit szöveg). Az egyik tavacskánál van egy kis vízesés, és végig kabócák és egyéb rovarok teremtik meg az alaphangot, vagy néha kínai zenét hallani. Bár az egészben a legszebb a Jáde-templom a Buddha-szobraival, füstölőillatával, faragványaival.

Már későre járt az idő, mire végeztünk, vacsi után még találkoztunk Xiulannal, és beszélgettünk vele egy sort mongolul. Hihetetlenül aranyos lány, mindig nagyon segítőkész. Este még próbálkoztunk a nettel, de hát eléggé nehéz itt elérni. Egy hangulatos hostelbe szoktunk beülni, ahol az első napon összeismerkedtünk két hollanddal, akik európából elbicikliztek Pekingig.

Az ötödik napon Szandival korán keltünk, hogy legyen mindarra időnk, amit beterveztünk, de persze megint nem sikerült 8kor indulnunk. Erre a napra a nagy fal lett betervezve, a joyongguang-i szakasz, azonban nem teljesen azon az útvonalon lehetett odajutni, mint amit mi tudtunk. Szerencsére végül eljutottunk oda, nagyon szép volt, és robosztus, de dög meleg volt, úgyhogy mindenünkről folyt a víz, ráadásul a tegnapi nap miatt még izomlázunk is volt.

Hazafelé találkoztunk a buszon egy lánnyal, aki szóba elegyedett velünk, és kiderült, hogy mongol eredetű, de ő már nem tud mongolul, és a családja valami kínai-mongol keveréknyelvet beszél. Utána még elmentünk a gyöngypiacra kabátot venni, aztán visszamentünk az ízek utcájába, mert Balázs és Matyi meg akarta kóstolni a kígyót. Vettek is egy adaggal, és én is megembereltem magam, és megkóstoltam. Olyan az íze mint a csirkéé, csak rágósabb.

Peking 1

Kijevből Pekingbe nyolc helyett nagyjából kilenc óra alatt értünk el. A repülés alatt gyakori volt a légörvény, meg azért hosszú volt az út, de a jó társaságban a vártnál gyorsabban eltelt az idő.  Pekingben hat órával hamarabb van, mint Pesten, és mivel keletre repültünk, csak néhány órányi sötétségben volt részünk. Hajnalban érkeztünk meg, már megint semmit sem aludtunk éjszaka, ami ráadásul rövidebb is volt. A vámnál kicsit aggódtunk, mert a repülőn kaptunk egy kártyát, amit ki kellett tölteni az érkezési és az indulási adatokkal, de mi ugye sem a szállásunk helyét, sem azt nem tudtuk, hogy mivel hagyjuk el az országot. Végül a vámos átengedet, sőt a vámvizsgálat idején volt egy olyan műszer a pultnál, ahol lehetett értékelni a vámos munkáját. A csomagjainkat kifelé is átvilágították, hogy behoztunk-e valami ne idevaló dolgot Kínába.

Utána megkerestük az airport shuttle bus-t, ami nekünk kell (Matyi segítségének köszönhetően tudtuk) majd láttuk, hogy csak az van kiírva, hogy 7:35-kor indul, még a jegypénztár sem volt nyitva, így visszamentünk egy rövid időre a reptérre. Útközben láttunk egy másik táblát, mi szerint 7:20kor indul. Szandi 7kor ment ki, de akkor már álltak előttünk sorban, és jött a busz. Persze a jegykezelő pont előttünk közölte, hogy megtelt a busz. Mi hulla fáradtan vártuk a következőt, ami meglehetősen hamar megérkezett, hogy aztán másfél órányi utazás után leszálljunk egy tök ismeretlen helyen. Szerencsére Szandi beszél kínaiul, így nem volt olyan nagy akadály, hogy a kínaiak nem beszélnek annyira angolul. Nagy nehezen megtaláltuk azt az utcát, amit Matyi javasolt a szállásra. Közben folyton minket bámultak a kínaiak (más fehérember mondjuk nem volt a közelben) egy néni pedig Szandi bőröndjét elkezdte ütögetni az ernyőjével, hogy menjünk onnan. Ha eligazítást kértünk, akkor sokan kedvesek voltak, mások akkor sem értették, hogy mit akarunk, ha kínaiul mondtuk.

Mi éjszakánként 150-200 yüanért szerettünk volna megszállni, azonban a legolcsóbb szállás, amit a több órás keresgélés után megtaláltunk 320 yüan volt. De mi ekkor már majdnem 20 órája nem aludtunk (ha alvásnak mondható az a pár órányi szenvedés a tranzitban) úgyhogy egy éjszakára lefoglaltuk. Gondoltuk lefekszünk aludni, de előtte felhívtuk Xiulant a belső-mongóliai tolmácsot, akivel pesten találkoztunk júniusban, hogy segítsen nekünk vonatjegyet venni. Ő viszont azonnal akart találkozni velünk. Így hát útra kerekedtünk és találkoztunk vele. Metróval kellett menni a pályaudvarig, a pekingi metró nagyon fejlett, sok vonal is van, de baromi nagy tömeg van rajta, az emberek meg lökdösődnek. De ugyanez van az utcákon is, olyan, mintha az ember egy nagy csoport kínai turista közé csöppent volna, vagy inkább mintha beszorult volna a józsefvárosi piacra. Akik lökdösik egymást és a másikat és folyton köpködnek, meg van egy sajátos kínai szag. Miután találkoztunk Xiuval, kiderült, hogy ő egy több mint 1000 yüanos (40 000) jegyet akar vetetni velünk, azonban ha elmegyünk vonattal Ereenig, a Mongol-Kínai határig és onnan vonattal vagy busszal továbbmegyünk akkor az kb 200 yüan (8000). A határátkelés mondjuk nem a legegyszerűbb és várakozni is kell, de azért nem mindegy ennél az összegnél.
Végül aznap nem vettük meg a jegyet, mert még át kellett gondolnunk, hogy mit akarunk, és olyan fáradtak voltunk, hogy gondolkodni sem tudtunk. Miután a szállásra értünk aludtunk egy keveset, majd felfedezőútra indultunk, hogy van-e olcsóbb szállás. Ezt nem találtunk, viszont találtunk egy olyan helyet, ahol volt wifi és elég barátságos kis hely volt. Netezés közben találkoztunk két hollanddal, akik Európából Pekingig bicikliztek, és mindenképp el akarták adni nekünk a sátrukat 300 euróért. Este egész nyugodt volt a város, kezd egyre jobban tetszeni, de már nagyon várom hogy átérjünk Mongóliába.

A második nap elmentünk a tienanmen térre, ahol van Mao mauzóleuma, és a nemzeti múzeum, itt van a tiltott város és a zhongshan park. Maohoz nem tudtunk bemenni, mert már bezárt, mire odaértünk volna. A zhongshan parkba bementünk, ami maga volt a béke szigete a kinti lökdösődés után. Kellemes kertes részek voltak pagodákkal, meg volt egy olyan rész, ahol duzzadt szemű halak voltak akváriumokban.

Miután kimentünk, gondoltuk megnézzük a tiltott várost, azonban túl nagy volt a tömeg, így beültünk enni egy étterembe. Balázs földimogyis csirkét evett, mi Szandival gyümisalit. A gyümölcssalátánkban volt dinnye, alma, UBORKA ÉS PARADICSOM. No mindegy. Utána még megnéztük a nemzeti múzeumot. Minket a mongol és a mandzsu rész érdekelt a legjobban, de elég nehezen találtunk oda. Ráadásul eléggé érdekesen szervezték ezt a múzeumot. Nem teljesen időrendben volt, hanem aszerint, hogy han kínai vagy idegen dinasztiák emlékeit mutogatják. Kérdezgettük a teremőröket hogy Yüan dáj… de nem értették, mikor Szandi leírta handzivel felkiáltottak: á Yüan dáj? Aztán öten ötfelé küldtek minket, végül megtaláltuk Dzsingisz és Kubiláj képét is, meg persze a mandzsu Qianlongot.

Délután találkoztunk Matyival és elmentünk szállást nézni szűk sikátorokba. Nagyon izgalmas helyeken mentünk. Végül nem találtunk olcsóbban, mert ami olcsóbb lett volna, oda csak kínaiak mehetnek be. Elmentünk kajálni egy muszlim kajáldába, tök jót ettünk, az itteni kínai kaja tök más, mint otthon. Ráadásul teljesen kuriózumok voltunk azon a helyen, végig minket bámultak. Mondjuk ez így kínában nem olyan ritka, folyton Szandi és az én lábam nézik, és az anyukák mondják a gyereküknek, hogy „nézd lao-vai” (vagyis külföldi).

Nemsokára folytatom a mai nappal (ízelítőül: ettem húslevest pálcikával, megnéztük a Mennyei Ég Templomát, megvettük a jegyet Ereenig, és a sétálóutcában láttunk sült skorpiót)

Kijevben

beszállókártya megszerzése, még Ferihegyen

Hát megérkeztünk Kijevbe. 

A Ferihegyi reptéren még könnyes búcsút vettünk szeretteinktől, a nagymamám megetetett almáspitével és elraktam a hamubasült pogácsát (tényleg, vándorútra az kell:) ).

Némi várakozás után felszálltunk az Ukrajnába tartó gépre. Első ránézésre elég kicsinek és rozogának tűnt, miközben benne ültünk néha ránk tört Szandival a szívinfarktus, hogy normális hangokat ad-e ki a gép (de szerencsére holnap már boeinggel megyünk tovább).

Most a reptéren a tranzitban ülünk, ahol néha van wifi, néha nem, és fél órája úgy döntöttek, hogy világítás sem lesz, inkább aludjunk. De most már van helyünk: mikor ideértünk olyan tömeg volt, hogy csak a földre tudtunk leülni. Bár a legnagyobb problémánk az volt, hogy a tranzitban nem lehet iható vízhez jutni (csapvizet inkább nem kockáztatnánk). Nincs a tranzitban se egy bolt, se egy automata, viszont a tranzitból kimenni elvileg nem lehet csak indulás előtt két órával és csak akkor, ha már van beszállókártyánk. Miután kikönyörögtük a beszállókártyánkat (amiért négy különböző embernél kellett próbálkozni, míg végül az egyik kiállította, csak várjunk öt percet, mert fáradt) sikerült venni méregdrágán némi vizet.

Nemrég pedig egy nagyobb zsidó csoport repült Tel-Avivba, s úgy mulatták a várakozási időt, hogy zenéltek és táncoltak, igen jó hangulatot keltve. :)

Túl vagyunk az éjszakán is, napközben elég meleg volt, viszont éjjelre bekapcsolták a légkondit, úgyhogy majdnem megfagytunk, hajnali 6-7 felé meg arra keltünk, hogy ukránul üvölt a hangszóró, hogy az utolsó utasok szálljanak fel a valahova tartó gépre.
De nemsokára már indul a gépünk.