Binder

Vikivel, Annával (részképzésesek), Krisztával és Olivérrel nekiindultunk Binder felé, hogy megnézzünk egy régi írásokkal teli sziklát (Rashaan Khad), egy kitaj romot és egy régi kolostort Binder környékén (Bereewen kolostor). Kedd reggel indultunk útközben megnéztük Dzsingisz nagy szobrát. 

Úgy volt, hogy a kitaj romnál alszunk aznap este, azonban csöpögött az eső, így inkább elmentünk Binderbe, ott a sofőr lakásában aludtunk. Nem volt otthon a felesége és mondta, hogy főzzünk valami vacsorát, van őzhús otthon. Elkezdtünk egy levesfélét csinálni, kérdezte a sofőr, hogy kell-e zsír alá, mondtuk, hogy igen, erre adott valami szárított zsírt, amiről kiderült, hogy tevepúp volt. Úgyhogy a vacsora tevepúpos-őzhúsos-medvehagymás gulyás volt (persze répa és pirospaprika nélkül).

Másnap még mindig borús-esős idő volt, és egy idős néni azt mondta, hogy még öt napig esni fog – mivel így is nehezen jutottunk be, sokan pedig beragadtak a sárba, ezért úgy döntöttünk, hogy még aznap este hazaindulunk, mert ha öt napig esik még az eső, akkor ki tudja mikor jutunk haza. A kolostorhoz meg a megáradt folyó miatt nem tudnánk sehogy sem eljutni. A sofőr erre azt mondta, hogy Buddha küldte az esőt, mert azt szeretné, ha még egyszer ellátogatnánk Binderbe

Kiderült, hogy a helyiek szerint itt, Binderben született Dzsingisz, úgyhogy megnéztük azokat a helyeket, amik nevezetesek: a születési helyét, ami egy lép alakú hegyen volt (Deliün-boldak), közel az Onon és a Khürkh összefolyásához. Valamint itt volt a helyiek szerint Dzsingisz 1206-os kurultája. Utána elmentünk a folyópartra, ahol épp üzemelt a „komp” vagyis egy traktor utánfutóval, amit mi úgy gondoltuk, hogy kipróbálunk. Fantasztikus élmény volt, bár mikor elkezdett befolyni a víz és keríteni kellett valami magasabb helyet, akkor nem voltam erről meggyőződve.

az 1206-s gyűlés helyszíne

a születési hely

napelemes emlékmű a születési helyen, éjjel világít...

a komp

 Délután szerzett nekünk a sofőrünk egy dzsippet, mert a sok eső miatt csak azzal lehetett menni a környéken, az új sofőr mondta nekünk, hogy a kolostorhoz mikrobusszal (A sofőr kocsijával) egyébként sem lehetett volna eljutni... Elindultunk a sziklához, nagyon jól nézett ki, tele volt régi felirattal – klasszikus mongol, tibeti és egyéb is volt rajta, valamint állatrajzokat és nemzetségi címereket is lehetett rajta látni. Útközben megint láttunk szarvasos köveket, mellette sírokat. Utána elmentünk a kitaj erődhöz, ami valószínűleg nem is kitaj, a sofőr szerint egyébként Dzsingisz fala. De jól nézett ki.

Mikor visszamentünk Binderbe, este 8-felé, a sofőr mondta, hogy összeszedett még 1-2 embert, őket is viszi Ulánbátorba, és a kezünkbe nyomott két liter tejpálinkát. Itt már gondolhattuk volna, hogy valami nem lesz rendben. Mikor beültünk a kocsiba, láttuk, hogy rajtunk kívül még vagy 10 ember ül benne. Az eső egyébként már nem esett, de az út nagyon sáros volt, mi meg benn nyomorogtunk a kocsiban. Kb. 200 km míg elérjük a betonutat, a sofőr a földúton 80-90-nel hajtott, hogy ne ragadjunk bele a sárba, de azért így is néha veszélyes volt a helyzet. A kerekek nagyon elcsúsztak erre-arra. Előttünk egy mikró(busz) beakadt a sárba, azt kimentettük. Fél óra múlva megint láttuk beakadva, akkor is próbálkoztunk a kimentésével, de nem ment, sőt mi is beakadtunk kicsit, de ekkor kipattant hátulról (az ablakon) négy markos legény és megtolták a kocsit. Egy közeli házhoz elmentünk és szóltunk, hogy menjenek oda traktorral segíteni. Majd nemsokára elértünk egy folyóhoz, amin át kellett volna gázolni, ám a folyó közepén ott állt egy kis teherautó, beragadva, elhagyatottan. No ezek után én már nem mertem aludni, mert még valahol át kellett kelnünk a folyón és ha az a kocsi is beragadt, akkor velünk mi lesz? Egyébként az, hogy 80-nal ment és össze-vissza rángatta a kormányt (a betonúton is úgy ment, mintha lovat irányítana) nem tett túl jót az ember gyomrának. Végül olyan hajnali négyre elértük a betonutat. Reggel 8ra pedig visszaértünk a kolihoz, közben sok dolog nem történt azon kívül, hogy néha elbóbiskolt a sofőr a volánnál....

Öndör Ulaan

Öndör Ulaan

Olivér egyik barátjának a rokonaihoz mentünk vidékre, Arhangai megye központjától 100-150 km-re. Találtunk egy kocsit, ami ment oda, megígérte a sofőr, hogy felkap minket csütörtök délben a koli elől. Hát fél egy felé felhívtuk, hogy mikor jön, mire közölte, hogy mégse jön, de menjünk ki a piacra másfél órán belül, utána indulhatunk. Kimentünk, de végül csak este 6 után indultunk egy olyan kocsival, aminek beesett a sofőrülés melletti ablaka (ezt megszerelte) és az ékszíjjal is volt valami baj. Az első jó pár kilométer alatt meg eléggé nehezen lehetett irányítani a kocsit, mert túl sok csomag volt berakva hátra (baromi sok liszteszsák és nagy dobozok). Végül másnap reggel hét felé értünk Cecerligbe (előtte egyszer lemerült az aksi is, de azt megoldotta és a kocsiban végig vagy disco ment – 80as évekbeli, de volt egy olyan szám, hogy tuc-tuc-tucc Dzsingisz kán-tuc-tuc-tuc; vagy mongol dalok). Mivel egész éjjel vezetett, közölte, hogy fáradt és lefekszik aludni, addig legyünk a családjánál vagy sétáljunk a városban, délben indulunk. Kaptunk jakos húslevest és végre megnéztem a cecerlegi múzeumot, ami tavaly kimaradt. Délben közölte a sofőr, hogy mégsem megy, de kerített nekünk egy másik sofőrt, aki elvitt Öndör Ulaanba. Délután megérkeztünk a városba, és a folyó mellett egy kis jurtában kaptunk szállást egy családnál.

a sofőr és a családja cecerlegben

A környék nagyon szép volt, aznap sétáltunk egyet és beszélgettünk a családdal. Egy fiatal pár volt két kicsi gyerekkel, mindkét szülő tanár a járásban (illetve a nő csak lesz, ha befejezi az egyetemet). Vidéken alapvetően a férfiak vannak a központban. Mongóliában ha pl. ételt adnak, akkor először a legidősebb férfi kap, az ilyen szokások vidéken még erősebbek. Ez az azt jelenti, hogy az én nevemet meg sem kérdezték, mert az nem fontos, csak a velem utazó férfié, és ha velem kapcsolatban voltak kíváncsi valamire, akkor sem tőlem, hanem Olivértől kérdezték, hogy ’ő hány éves?’ vagy ’mit dolgozik?’.

Másnap délelőtt megnézhettük néhány fehér étel készítését. Jaktejből csináltak örömöt (a tej tejszínes föle), joghurtot, tejpálinkát és túrót, abból pedig szárított túrót. Ebédre megfőzték nekünk egy birka fejét, gondoltam maximum eszem a rágóizomból, az még hús, de azt levágták róla, csak pár falat maradt. Miután nem tudtunk megenni a fejet nevettek egy sort, hogy ezek a külföldiek – de a szájpadlást csak együk már meg, mert az erősíti a művészi hajlamot – végül kaptunk valami mást ebédre.

Elmentünk kirándulni a környékre, a hegyek közé, gyönyörűen sütött a nap is. A környéken egyébként elég sok régi sír található: középen van egy kőhalom és azt négyzet alakban kövek veszik körül.

Másnap elmentünk 20 kilométerrel arrébb, egy másik rokonhoz, aki egy szurdok mellett lakik, útközben megnéztünk egy szarvasos követ. Itt épp aznap reggel vágtak egy birkát, úgyhogy a teste az ajtó mellett lógott és főzték a finom ebédet: a szívet, a májat és vérrel töltött beleket. A szurdoknál rengeteg sas volt, így délután azokat sasoltuk. Az ottani éjszaka után elmentünk kirándulni, mert a közelben voltak sziklarajzok, igazán szépek voltak. Délután jött egy nagy jégeső, utána a házigazdánk hozott egy lovat, amire fel lehetett ülni. Este visszamentünk a járásközpontba, ahol szintén egy családtagnál, az apánál aludtunk, aki egy 60 év körüli láma és igazán érdekes dolgokról mesélt este és reggel.

A haza utat keddre terveztük, dél körül el is indult velünk egy kocsi a megyeközpontba. Délután háromra értünk oda, de kettőkor elmentek a buszok, és a következő 6kor ment volna, így elindultunk gyalog, hogy majd stoppolunk. Másfél órán át gyalogoltunk, akik megálltak mellettünk és Ulánbátorba mentek, azokhoz igazából nem tudtunk beszállni, mert az ötszemélyes kocsiban vagy nyolcan voltak. Egyszer megállt mellettünk egy turistabusz, akik szívesen elvittek volna, de a főnök közölte, hogy neki nem tetszik, hogy idegeneket vesz fel. Már épp feladtuk volna a stoppolást, mikor megállt mellettünk egy kocsi, amivel Cenherig el tudtunk menni. Onnan megint kezdtük a stoppolást, egész hamar megállt egy kocsi, ami elmegy Ulánbátorig és el is férünk. A probléma ott kezdődött, hogy Harhorin után útfelújítás van és így földúton kellett menni, a sofőr meg eléggé nyomta a gázt... Egészen addig míg az egyik göröngyön ki nem lyukadt a benzintartály. Először szappannal próbáltuk a lyukat kitömni, de a további göröngyöknél kiesett, végül valami gyúrható anyagot ragasztott be a csávó. A kioldódó ragasztó nem hiszem, hogy jót tett a motornak, de mikor a gázolajat töltötte be, akkor egy régi kumiszos üveget használt mosatlanul – úgyhogy nem hiszem, hogy annyira érdekelte volna, hogy mi kerül a motorba (vagy lehet, hogy igazából a kumisz jót tesz a motornak, csak én vagyok tudatlan). Aztán lett még egy defektünk is, de az már szóra sem érdemes. Végül hajnali 3-4 körül értünk vissza a koliba. Valahogy nekem ez a Cenherből való hazatérés nem a kedvencem, tavaly is órákat kellett várnunk a pusztában, mert két defektünk is volt.

De a kirándulás maga nagyon jó volt, nagyon élveztem és sok újat tanultam.

Szerencsésen megérkeztem Ulánbátorba, még csütörtökön. A Turkish Airlines nekem nagyon bejött, nem csodálom, hogy a legjobb európai légitársaságnak választották. Viszont azt már tavaly leírtam a vonatútnál, hogy a mongolok baromi sok poggyásszal utaznak. Hát ez a repülőn sem volt másképp, elég sok mongol 3-4 kis bőröndnyi kézipoggyásszal jött fel, aztán ők háborodtak fel, hogy ha nem lehet, akkor miért engedték így fel őket.

Ulánbátor fél év alatt elég sokat változott, régi épületek eltűntek és újak vannak helyettük. Számomra a legszembetűnőbb az lett, hogy néhány helyen füvesítettek és virágokat ültettek, ez nagyon jól néz ki, sokat dob a látképen.

A Szühbaatar téren (amit átneveztek Dzsingisz kán térré) áll is egy jurta virágokból, mellette egyébként szintén áll egy szobor, ami leginkább karácsonyfára emlékeztet.

A koliban egyébként elég sokan maradtak még az előző félévről, bár igazából annyi emberrel még nem sikerült találkoznom, de ami késik nem múlik. 

Furcsa egyébként újra megszokni az itteni szagokat és ízeket, de már nagyjából visszaszoktam rá.