Öndör Ulaan

Öndör Ulaan

Olivér egyik barátjának a rokonaihoz mentünk vidékre, Arhangai megye központjától 100-150 km-re. Találtunk egy kocsit, ami ment oda, megígérte a sofőr, hogy felkap minket csütörtök délben a koli elől. Hát fél egy felé felhívtuk, hogy mikor jön, mire közölte, hogy mégse jön, de menjünk ki a piacra másfél órán belül, utána indulhatunk. Kimentünk, de végül csak este 6 után indultunk egy olyan kocsival, aminek beesett a sofőrülés melletti ablaka (ezt megszerelte) és az ékszíjjal is volt valami baj. Az első jó pár kilométer alatt meg eléggé nehezen lehetett irányítani a kocsit, mert túl sok csomag volt berakva hátra (baromi sok liszteszsák és nagy dobozok). Végül másnap reggel hét felé értünk Cecerligbe (előtte egyszer lemerült az aksi is, de azt megoldotta és a kocsiban végig vagy disco ment – 80as évekbeli, de volt egy olyan szám, hogy tuc-tuc-tucc Dzsingisz kán-tuc-tuc-tuc; vagy mongol dalok). Mivel egész éjjel vezetett, közölte, hogy fáradt és lefekszik aludni, addig legyünk a családjánál vagy sétáljunk a városban, délben indulunk. Kaptunk jakos húslevest és végre megnéztem a cecerlegi múzeumot, ami tavaly kimaradt. Délben közölte a sofőr, hogy mégsem megy, de kerített nekünk egy másik sofőrt, aki elvitt Öndör Ulaanba. Délután megérkeztünk a városba, és a folyó mellett egy kis jurtában kaptunk szállást egy családnál.

a sofőr és a családja cecerlegben

A környék nagyon szép volt, aznap sétáltunk egyet és beszélgettünk a családdal. Egy fiatal pár volt két kicsi gyerekkel, mindkét szülő tanár a járásban (illetve a nő csak lesz, ha befejezi az egyetemet). Vidéken alapvetően a férfiak vannak a központban. Mongóliában ha pl. ételt adnak, akkor először a legidősebb férfi kap, az ilyen szokások vidéken még erősebbek. Ez az azt jelenti, hogy az én nevemet meg sem kérdezték, mert az nem fontos, csak a velem utazó férfié, és ha velem kapcsolatban voltak kíváncsi valamire, akkor sem tőlem, hanem Olivértől kérdezték, hogy ’ő hány éves?’ vagy ’mit dolgozik?’.

Másnap délelőtt megnézhettük néhány fehér étel készítését. Jaktejből csináltak örömöt (a tej tejszínes föle), joghurtot, tejpálinkát és túrót, abból pedig szárított túrót. Ebédre megfőzték nekünk egy birka fejét, gondoltam maximum eszem a rágóizomból, az még hús, de azt levágták róla, csak pár falat maradt. Miután nem tudtunk megenni a fejet nevettek egy sort, hogy ezek a külföldiek – de a szájpadlást csak együk már meg, mert az erősíti a művészi hajlamot – végül kaptunk valami mást ebédre.

Elmentünk kirándulni a környékre, a hegyek közé, gyönyörűen sütött a nap is. A környéken egyébként elég sok régi sír található: középen van egy kőhalom és azt négyzet alakban kövek veszik körül.

Másnap elmentünk 20 kilométerrel arrébb, egy másik rokonhoz, aki egy szurdok mellett lakik, útközben megnéztünk egy szarvasos követ. Itt épp aznap reggel vágtak egy birkát, úgyhogy a teste az ajtó mellett lógott és főzték a finom ebédet: a szívet, a májat és vérrel töltött beleket. A szurdoknál rengeteg sas volt, így délután azokat sasoltuk. Az ottani éjszaka után elmentünk kirándulni, mert a közelben voltak sziklarajzok, igazán szépek voltak. Délután jött egy nagy jégeső, utána a házigazdánk hozott egy lovat, amire fel lehetett ülni. Este visszamentünk a járásközpontba, ahol szintén egy családtagnál, az apánál aludtunk, aki egy 60 év körüli láma és igazán érdekes dolgokról mesélt este és reggel.

A haza utat keddre terveztük, dél körül el is indult velünk egy kocsi a megyeközpontba. Délután háromra értünk oda, de kettőkor elmentek a buszok, és a következő 6kor ment volna, így elindultunk gyalog, hogy majd stoppolunk. Másfél órán át gyalogoltunk, akik megálltak mellettünk és Ulánbátorba mentek, azokhoz igazából nem tudtunk beszállni, mert az ötszemélyes kocsiban vagy nyolcan voltak. Egyszer megállt mellettünk egy turistabusz, akik szívesen elvittek volna, de a főnök közölte, hogy neki nem tetszik, hogy idegeneket vesz fel. Már épp feladtuk volna a stoppolást, mikor megállt mellettünk egy kocsi, amivel Cenherig el tudtunk menni. Onnan megint kezdtük a stoppolást, egész hamar megállt egy kocsi, ami elmegy Ulánbátorig és el is férünk. A probléma ott kezdődött, hogy Harhorin után útfelújítás van és így földúton kellett menni, a sofőr meg eléggé nyomta a gázt... Egészen addig míg az egyik göröngyön ki nem lyukadt a benzintartály. Először szappannal próbáltuk a lyukat kitömni, de a további göröngyöknél kiesett, végül valami gyúrható anyagot ragasztott be a csávó. A kioldódó ragasztó nem hiszem, hogy jót tett a motornak, de mikor a gázolajat töltötte be, akkor egy régi kumiszos üveget használt mosatlanul – úgyhogy nem hiszem, hogy annyira érdekelte volna, hogy mi kerül a motorba (vagy lehet, hogy igazából a kumisz jót tesz a motornak, csak én vagyok tudatlan). Aztán lett még egy defektünk is, de az már szóra sem érdemes. Végül hajnali 3-4 körül értünk vissza a koliba. Valahogy nekem ez a Cenherből való hazatérés nem a kedvencem, tavaly is órákat kellett várnunk a pusztában, mert két defektünk is volt.

De a kirándulás maga nagyon jó volt, nagyon élveztem és sok újat tanultam.