Az első hét

Szombaton nem volt semmi sürgős elintéznivalónk, szerencsére ilyenkor pihennek a mongolok is (nem mintha egyébként nem pihennének), úgyhogy a kiadós alvás után elindultunk megnézni a Gandan kolostort. Odafelé beültünk egy helyre, ami egy vega étteremlánc egyik tagja volt, és megittunk egy sós-tejes teát (kicsit furi íze volt, tegnap rájöttünk h valószínűleg azért, mert vegán a hely, és tej helyett szójatejet rakhatnak bele) és elindultunk. Egy sétálóutca szerűségen mentünk, aminek a két oldalán rendes autóút ment, ez egy idő után véget ért, úgyhogy át kellett menni a szemközti oldalra, a földútra. Ázsiában egyébként meglehetősen szokatlan egy európai számára a közlekedés: az nem jelent túl sokat, ha a gyalogosnak zöld a lámpa, úgy kell átmenni a túloldalra, hogy ha épp nem jön a te oldaladról kocsi, akkor nekiindulsz, és megállsz az út közepén, és vársz arra, hogy szemből se jöjjenek, függetlenül, attól, hogy milyen színű a lámpa. Ha pedig rád villog egy kocsi, az azt jelenti, hogy nem enged át.

Szóval eljutottunk a kolostorig, ahol idős, mongol ruhás néniktől a fiatal miniszoknyás lányokig mindenki volt. Mi hosszú nadrágban voltunk, mert hát nem illik kolostorba menni úgy, hogy kilóg a térded, de hát a szokások változnak. Aznap egész Ulánbátorban borús volt az ég, egyedül a kolostor felett sütött ragyogóan a nap. A fő kolostor előtti tér tele volt galambokkal, amiket etettek, az imamalmokat pedig forgatták a hívők. Az udvaron odajött hozzám egy bácsi, hogy honnan jöttem, megmondtam, majd kérte, hogy adjak neki magyar pénzt, cserébe én is kaptam koreai pénzt meg egy zöld Buddhát. Utána bementünk a kolostorba, a turistáknak ezért fizetniük kéne, de mivel én azt mondtam, hogy félig mongol vagyok, és a buddhista barátaimmal Buddha előtt szeretnénk meghajolni, így ingyen bemehettünk. Alapvetően nem értek egyet azzal, hogy a szent helyek látogatásáért pénzt kérnek el, a kolostorban pedig mi is megcsináltuk, amit egy hívőnek kell, Balázs még adományt is adott. Kifelé a mongol bácsi meg is kérdezte, hogy sikerült-e tiszteletünket tenni Buddha előtt. Utána rövid időre beültünk egy szertartásra, majd visszamentünk a koliba.

Este palacsintát akartunk sütni, ám ez több akadályba ütközött. Egyrészt nem volt hozzá semmink. Vettünk egy mosólavort, amit még nem használtunk, úgyhogy abban kevertem ki a tésztát evőpálcikával. Volt még egy serpenyőnk is, de később kiderült, hogy azt nem tudom használni, mert odaég benne a tészta. A másik fő probléma az volt, hogy a laoszi szomszédaink a konyhában valami csirkebelet mostak és töltöttek vissza. Végül egy emelettel följebb főztünk, és kértünk kölcsön egy serpenyőt a laosziaktól, úgyhogy sikerült néhány normális palacsintát alkotni.

Vasárnap bementünk a városba sétálni egyet, nem történt semmi izgalmas.

Hétfőn bementünk a bevándorlási hivatalba, ami Ulánbátoron kívül van, a reptér környékén, baromi messze innen, persze tömött busszal mentünk s miután lerakott földúton, esőben kellett elsétálni, ráadásul most még csak az ideiglenes tartózkodásit kaptuk meg (vagyis egy pecsétet az útlevébe), mert a véglegeshez kell egy lap az egyetemtől, amit csak akkor adnak oda, ha már van ideiglenes tartózkodásink. Ehhez persze lefényképeztek minket, és levették mind a tíz ujjunkról a lenyomatot. Szerencsére Emese velünk volt és nagyon sok dologban segített.

Este csináltunk vacsit is, utána mikor kimentünk az edényeinkért a konyhába, láttuk, hogy a laosziak főznek: két szőrös kecskefej volt a mosogatóban, a fejéből levest főztek, az agyát meg valahogy máshogy csinálják meg, azt mondták hoznak belőle kóstolót, bár szerintem én ezt a vacsorát kihagyom. Megbeszéltük, hogy egyszer főzünk és eszünk együtt, hát én arra is kíváncsi leszek majd.