Nincsen elég szék

A hétvégi kalandunktól és a kialvatlanságtól meggyötörve úgy döntöttünk, hogy hétfőn és kedden nem megyünk be az egyetemre, hanem inkább pihenünk. (Balázs bement hétfőn, de olyan beteg lett, hogy utána ő sem ment egy darabig).

Nem is láttuk sok értelmét a bejárásnak, az órákon általában nem veszünk értelmes dolgokat. Az ország ismeret órán azt tanuljuk, hogy Mongóliában négy évszak van, és a tél a leghidegebb (neeeee, tényleg???), vagy mutogat a bácsi képeket a saját tankönyvéből (amit meg kellett venni, és még a képeket is ő csinálta bele… mondhatom igazán művésziek) és megkérdezi, hogy ezt az épületet láttuk-e már (és az egyetemről mutat egy képet). A beszélt nyelv órán a nő végig hadar és hülyeségeket beszél (pl.: a tusch azt jelenti hogy segítő, az emberek segítenek az állatoknak, ahogy a delfinek is segítenek a nőknek…). A beszéd órán pedig egy könyvből olvasunk fel filozófiai mélységekkel rendelkező történeteket. A nyelvtan óra jó, de abból van a legkevesebb, meg sok újat ott sem tanulunk. Na ezek voltak a kötelező órák. Mi Balázzsal mandzsura is bejárunk, ami rendesen az itteni mongoloknak van, na az az óra viszont nagyon jó, sok újat tanulunk és nagyon jól magyaráz (mongolul) a tanárnő, és ha valamit nem értünk segít is.

Szerdán fogtuk magunkat, bementünk az órára (a haladó csoportban vagyunk) és észre vettük, hogy jött néhány új ember, japánok és belső-mongolok (Pekingből, és nem tudják se írni, se olvasni a cirillt). Így hát túl sokan lettünk, és a teremben csak 12 szék volt, így bejött valami adminisztrátor, aki közölte, hogy mi hárman magyarok és a két japán vizsgát ír, mert nincs elég szék (persze a belső-mongoloknak nem kellett, akik nem tudnak írni és beszélni se igazából). Hát az órák után elkezdtük írni a vizsgát, közben pedig az adminisztrátor egy nővel közölte, hogy mindegy hogyan írjuk meg a vizsgát, valamelyik, vagy mindegyik magyart átrakják gyengébb csoportba (néha úgy hiszik a mongolok, hogy mi igazából nem értünk mongolul, így nyugodtan kibeszélhetnek minket).  Mi hárman nagyjából ugyanolyan vizsgát írtunk, egyrészt mert kb. azonos a tudásunk, másrészt nem is voltunk olyan messze egymástól, az ilyen vizsgát meg ki veszi komolyan?

Másnap bementünk az egyetemre, ahol az adminisztrátor közölte, hogy csak én megyek gyengébb csoportba, ráadásul kettővel gyengébbe, mert ott sok hely van… Egy órán benn ültem, de mivel rajtam kívül senki sem tudta, hogy az alanyeset után nincsen rag, ezért (meg mert egyébként is ideges voltam az eljárás miatt) nem mentem be a következő órákra, hanem inkább ittam egy kávét és mandzsuztam egy kicsit. Most hogy nem volt velem a Balázs mandzsu órán, végre hozzám mertek szólni, egy fiú meg is kérdezte, hogy hol van a férjem. Itt mindenki azt hiszi, hogy Balázs a férjem, vagy a Szandié (esetleg mindkettőnké?).

Pénteken sem mentem be órára, mivel még nem tudtuk elintézni, hogy visszakerüljek a csoportomba, délután viszont elmentünk Szandival csirkemellet venni. Egy boltban találkoztunk egy bácsival, aki volt Magyarországon is, és segített olcsóbban venni csirkét. Elmentünk egy húspiacra, ahol mindenféle húst lehetett kapni, átszámolva 100 forinttért kutyacombot lehet venni.

Az egyetemen egy nő modelleket keresett kasmír ruhákban való fotózkodáshoz, le is fényképeztek minket (mobillal), azonban csak Szandit és Balázst hívták, mert nekem nincs elég európai arcom. De mikor idejött a nő, elkezdte kritizálni a Szandit és a Balázst is (elég alaptalanul), úgyhogy ebből szerencsére kimaradtam. Végül Balázs kellett neki, lettek is róla szép fotók.

Szombat-vasárnap Ganboldék irodájában voltunk, mert ide kerültek a régi magyar nagykövetség, és (reméljük) a jövőbeli magyar tanszék könyvei, mi pedig segítettünk elrendezgetni a könyveket. Találtunk elég vicceseket, na meg persze néhány töris könyvet is, külön élmény volt számomra, hogy középkorász könyvek is voltak (Györffy). Közben elpanaszoltam, hogy mit csináltak velem az egyetemen, így Ganbold és Kriszta is szólt az egyik itteni fejesnek, hogy az nem állapot, hogy azért mert nincsen elég szék, valakit átraknak a csoportjából kettővel rosszabba. Úgyhogy ma már a régi csoportommal mehettem az óráimra. (remélem így is marad)

A múlt hét eléggé mélypont volt, remélem innen már csak jobb lesz, és az egyetemmel sem lesznek ilyen problémák már. 

Cenkher

Ennek az útnak a szervezése is jó korán elkezdődött, azonban eléggé sok félreértés adódott közben. Arkhangai megye Cenkher járásába mentünk, hogy megnézzünk egy Maitréja-körmenetet. Itt lakik egy Colmon nevű mongol nő, akinek magyar férje volt, azonban most buddhista apácaként tevékenykedik itt.

Szombat reggel hajnali ötkor indultunk el két lámával (mi előtte nem sokat aludtunk, mert a kollégiumi barátainkkal beszélgettünk). Sajnos már 20 perc után kaptunk egy defektet, úgyhogy kereket kellett cserélni, utána meg javítóműhelyt kerestünk, hogy megjavíttassuk a rossz kereket. Utána megálltunk egy Elsen tasarkhai nevű helyen, ami egy homoksivatagos rész, felültünk egy körre egy tevére, és mentünk tovább.

Mi úgy terveztük az utunkat, hogy két éjszakát maradunk Cenkherben, utána hármasban indulunk Karakorum felé, megnézni a régi mongol főváros nyomait és az Erdene Zuu kolostort. Azonban egy félreértés miatt a lámák megálltak velünk ott, és elkezdtük megnézni a múzeumot. Közben hívott Colmon, hogy ne nézzük meg, mert ő vár minket és siessünk. A lámák viszont nem akartak sietni és mi sem, azonban mindent nem tudtunk megnézni, úgyhogy mondták, hogy visszafelé is megállhatunk itt. Mi ezt nagyon jó ötletnek tartottuk, úgyhogy a programunk átalakult annyiban, hogy nem két éjszakát, hanem csak egyet alszunk Cenkherben.

Miután megérkeztünk elindultunk Cecerlegbe, ami a megye központja volt, hogy megnézzül a múzeumot, ami elvileg 8-ig van nyitva. Mi négy körül értünk oda, de zárva volt, viszont Colmon felhívott egy lámát, aki azt mondta, hogy kinyitja, 15 perc múlva viszont közölte, hogy mégsem nyitja ki, mert későn érne ide… Mi még meg akartunk nézni egy közelben lévő feliratos követ, azonban az apáca azt mondta, hogy messze van és nem nézzük meg.

Visszamentünk Cenhkherbe, mi egy jurtaszálláson aludtunk. Az éjszaka nagyon hideg volt, leégett a tűz, mi próbáltunk újat gyújtani, azonban nem volt gyújtósunk, és még ha sikerült is egy fának meggyulladnia, hamar elaludt. Azt tudni kell a jurtaszállásról, hogy a teteje félig nyitott, ráadásul a mi jurtánkba oldalról is befújt a szél. Kinn nagyon hideg volt, szerintem a fagypontot súrolta. Nekem elvileg nagyon jó hálózsákom van, ami -10 fokig bírja, viszont éjjel nagyon fáztam termopulcsiban is. Félálomban azon gondolkoztam, hogy ez a hálózsák hogy a francba bírja -10ig, vagy ez azt jelenti, hogy ha -10ben alszol kinn, akkor még nem fagysz halálra, csak krónikus vesebeteg leszel…

Végre eljött a reggel, 8-tól egy kétórás szertartás kezdődött, ahol a lámák, akikkel lejöttünk énekeltek, nagyon szép volt. Közben kaptunk áldozati rizst is.

Utána kezdődött a Maitréja-körmenet, egy platós autóra sárga anyagot terítettek, a platóra pedig Maitréja szobrát rakták. Az autóhoz egy kék kötél csatlakozott, ezt fogták a hívek, kezükben egy-egy Tandzsúr kötettel. Körbement az autó a kolostor körül, néhány helyen megállt, ahol a lámák énekeltek.

A körmenet után megebédeltünk és délután 1 óra felé elindultunk haza. Az apáttól kaptunk ajándékba egy-egy imasálat és áldozati ételeket, nagyon kedves gesztus volt tőle.

Hazafelé megálltunk Karakorumnál, megnéztük a teknősöket, mi pedig meg akartunk nézni néhány türk feliratos követ, azonban a lámák nem hallottak róla, egyáltalán, és mikor megtudtuk, hogy lehet, hogy vasárnap nyitva sincs, inkább úgy gondoltuk, hogy elindulunk haza, még kb. 5 órás út várt ránk. 

Egy óra múlva azonban kaptunk egy defektet, sebaj, van pótgumink, így kicserélte a sofőr. Azonban fél óra elteltével kaptunk még egy defektet a puszta kellős közepén, még egy pótkerék persze nem volt… legközelebbi város 50 km-re volt. Így hát az egyik láma kiállt stoppolni a kerékkel, hogy megjavíttatja és visszahozza. Kb. 10 perc múlva megállt egy land rover, benne egy némettel és egy ukránnal, akik készségesen elvitték a lámát és a kereket. Mondtuk nekik, hogy milyen furcsa, hogy egy német, egy ukrán és három magyar találkozik a puszta közepén. Erre az ukrán felkiáltott „ti magyarok vagytok? Beszéltek magyarul? Én Ungvári vagyok!” persze egyből kézfogás és nagy öröm, hogy hazánk fiával találkozunk a semmi közepén.

Reménykedtünk, hogy a kereket hamar sikerül megcsinálni, azonban a szerelőnél nem volt áram, így kézzel kellett felfújni a kereket, meg végül valahogy rossz méretű kereket is kapott a láma, visszafelé pedig alig jött autó. Közben a sofőr láma kumiszt iszogatott, megivott vagy négy litert.

5-6 órányi várakozás után sikerült felszerelni a kereket, elgurulni 60 km-rel arrébbra, felrakni egy rendes kereket, és vacsizni (éjfélkor). Utána meg utaztunk tovább, hajnali 6-ra értünk vissza a koliba.

Bureghangai

Már le volt kb. egy hónapja beszélve, hogy megyünk angolt tanítani Bulgan megye Bureghangai járásába. Azonban folyton keveredés volt, hogy pontosan mikor megyünk le, kiket tanítunk stb. végül eljutottunk addig, hogy megbeszéltük, hogy vasárnap lemegyünk, és egy hetet leszünk ott. Az indulás előtti héten végig smseket küldött a láma, szombaton viszont egy árva smst sem kaptam tőle, pedig úgy volt, hogy vasárnap indulunk. Eljött a vasárnap, még mindig nem jött sms, Szandival gépeztünk, pihentünk, biztosra vettük, hogy ma nem megyünk már sehova, pláne nem 300 km-rel arrébb. Délután háromkor kopogtattak az ajtón, gondoltam Balázs lesz az, szóltam, hogy jöjjön be (én az ágyon feküdtem, Szandi az asztalnál ült) és természetesen a láma volt az, hogy akkor most indulunk. Mi felugrottunk és eszeveszetten elkezdtünk pakolni mindenféle ruhát egy táskába, összeszedtük a hálózsákunkat, meleg ruhákat és indultunk. Egy toyotaval mentünk le, a láma vezetett – nagyon jó sofőr volt. A város a legközelebbi betonúttól kb. 60 km-re volt, ezt éjszaka tettük már meg, így részünk lehetett a holdkeltében, ami meseszép volt. Este 11 felé értünk a városkába, először egy jurtába mentünk, ahol egy néni banshtai cai-t főzött nekünk vacsorára (tejes teában főtt tésztás-húsgolyó). Rengeteg zsírt rakott bele, de itt ez már csak így megy, egyébként meg finom volt. Utána pedig elmentünk a szállásunkra.

Reggel először az iskolába mentünk, ahol az igazgatóiban kumisszal és szárított túróval fogadtak minket. Utána megnézhettük a gyerekek évnyitóját, majd egy kis naadamot is tartottak (a naadam versenyzés: birkóznak, lovagolnak, futnak). Első nap a kicsiket, vagyis az 5.-eseket tanítottuk délelőtt, délután pedig én a 7.-eseket, Szandi a 9.-eseket, Balázs a 8.-osokat. Másnap reggel a láma megkérdezte, hogy baj lenne-e, ha a délutáni óra után még néhány falusinak is tartanánk órát, mi persze szívesen vállaltuk. Harmadnap már az iskolai tanárok – köztük az angoltanár is – jöttek hozzánk tanulni.

És hát akkor mennyire is tudnak angolul az itteni mongolok? A válasz az, hogy nagyon gyenge itt a nyelvoktatás. Az angoltanárnő nem hiszem, hogy otthon nyelvvizsgát szerezne. Egyrészt borzasztó a kiejtése (és a legszebb az volt, mikor Szandit kijavította, hogy a funny nem „fáni” hanem „phánni”) másrészt nem használ igét a mondatokban. A mongol gyerekek meg teljesen meg voltak lepődve, mikor házi feladatot adtam. Az pedig végképp vicces volt, amikor tanítottam nekik a reggeli teendőket, és az egyik lányka nagyon jelentkezett, hogy közölje (mongolul) „de a tanár néni rosszul tudja, előbb van a fogmosás, utána a reggeli”. Egy hét alatt sajnos nem sokat lehetett elérni, viszont legalább beszéltek külföldivel, és élményt jelentett nekik, hogy találkozhattak velünk.

A városban olyan sok dolgot nem lehetett csinálni (például fürdeni sem), ráadásul az első éjszaka után a láma azt mondta, hogy nem jó a szállásunk, úgyhogy át kellett költöznünk és vele aludtunk egy szobában, a hegyen egy turistaházban (ahol nagyon hideg volt, múlt hét szombaton havazott is; egyébként meg a napon 25 fok van, az árnyékban 15 éjszaka meg kb 1-2-3 fok van). A tanítás után el akartunk menni lovagolni. Ezt első nap úgy oldottuk meg, hogy útközben szembejött velünk egy lovon egy néni, aki kecskét és birkát terelt, és odaadta a lovát, hogy akkor tereljük mi a birkákat a jurtájáig. Meg is történt J. A jurtában kaptunk tejes-teát (ezen a környéken valamiért nem igazán raknak bele sót) szárított túrót és pillét.

A többi napon nem sikerült lovagolni (mert nincs ló, Mongóliában… most sem értem még, mert a mezőn viszont rengeteg volt) de a jurtákba be-betértünk teázni és beszélgetni. Az egyik alkalommal éppen készen lett a frissen főtt gyomor, amiből meg is kínáltak minket, de nem vitt rá a lélek, hogy egyek belőle. A mormotát megkóstoltuk volna, azonban csak későre lett kész, így visszamentünk a szállásra.

a mormota

Utolsó tanítási nap búcsút vettünk a gyerekektől, akik egymást lökdösődve furakodtak hozzám a csoportképnél, meg kaptam sok szép levelet, hogy mennyire fogok nekik hiányozni. Nagyon kis aranyosak voltak (de kikunyerálták a számom is, és azóta 20 nem fogadott hívásom volt, kétszer felvettem a telefont, de semmi értelmeset nem mondtak).

Szombaton elmentünk egy jurtába, útközben pedig megálltunk egy fánál, ahol az ember kívánhat. A fára imazászlók voltak aggatva és rengeteg áldozat volt előtte, valamint két sámán is dobolt. A jurtánál megint lovagolhattunk, meg nagyon finom tésztás levest ettünk és kumiszt ittunk. Persze főtt juhhúst is kellett ennünk a csontról. Vasárnapelindultunk hazafelé, útközben megálltunk Karabalgasunnál, és megnéztük a régi várost.

Tereldzs

Miután hazaértünk Amarbayasgalantból bejött hozzánk egy afgán srác, hogy van-e kedvünk velük menni a Hövszgöl-tóhoz. Természetesen egyből igent mondtunk, hiszen nekem nagy álmom, hogy elmenjek oda.

A probléma csak az volt, hogy még sok elintézni valónk volt, de végül sikerült megoldani, hogy Kriszta (aki most kinn kutat) átvegye a tartózkodási engedélyünket és az útlevelünket a Bevándorlási Hivatalból. Bementünk az egyetemre is szólni, hogy egy héttel később tudunk csak kezdeni (mert jövő héten Bulgan megye Bureghangai járásának központjában, egy kolostorban fogunk tanítani). Először nem tetszett az ügyintőzőnek, mondta, hogy sok információból kimaradunk, ha nem leszünk ott, de inkább az lehetett a baja, hogy rajtunk kívül még kb. senki sem jött meg. Majd elmentünk a Tudományos Akadémiára, de útközben a trolink ütközött egy autóval, szóval másik busszal kellett elmennünk. Ott találkoztunk Katuuval, aki régen nyelvi lektor volt nálunk, és nagyon aranyos volt. Délután pedig elmentünk a koli menedzseréhez, hogy akkor új szobát szeretnénk. Hosszú huzavona után sikerült egy baromi jó szobát kapni. A negyedik lakunk, van zuhanyzónk és szekrényünk is, na meg le lehet húzni az ablakon a redőnyt. Balázs pedig a szomszédunk lett.

Viszont sajnos nem kaptunk buszjegyet a Hövszgöl-tóig, két napra előre foglalt volt az összes jegy, így a közeli Tereldzsbe mentünk két afgán fiúval.  Kedd reggel bevásároltunk, majd délután elindultunk. Van közvetlen busz, azzal mentünk, én leghátul ültem a buszon a négy ülés egyikében, ami azért nem jó, mert könnyen le lehet pottyanni az ülésről. Ez azonban hamarosan nem jelentett problémát, mert még ketten bepréselődtek mellénk (hatan ültünk négy helyen). Ráadásul a bácsi aki mellém ült, folyton beleütött a vesémbe, és büdös volt, ráadásul fenyőmagot evett (itt ezt úgy eszik, mint nálunk a szotyit) és a héját a hasára, a lábamra vagy Balázs hátára köpdöste.

Hat felé megérkeztünk a jurtánkhoz, berendezkedtünk, majd elkezdtünk főzni, bár kicsit későn lett kész a vacsora, de nagyon jó volt. Mosogatni a patakban kellett persze. J

Másnap elmentünk kirándulni, ehhez pedig rengeteg patakocskán kellett átmászni. A végén megérkeztünk egy folyóhoz, amiben a srácok fürödtek is. Mi Szandival nem, mert nem tudtuk, hogy fogunk fürdeni a kirándulás alatt, ruhában meg nem akartunk belemenni (a mongolok valamiért rengetegszer ruhában fürdenek). Na meg a víz azért baromi hideg volt, de a nap gyönyörűen sütött, szép színünk lett tőle.

Délután elmentünk lovagolni a környékre. A mongol lovak nagyon alacsonyak, meg teljesen más a nyereg, a kengyel, és a kantár is ahhoz képest, amit Európában használunk. Ráadásul valamiért a lovam utált engem, folyton hátraszorította a fülét, kifejezve nem tetszését, hogy a hátán ülök, meg nem igazán akart vágtázni. Amikor meg én fejeztem ki a nemtetszésemet, olyanokat rúgott ki, hogy ha nem tudnék lovagolni, lehet leesetem volna. Mindenesetre nagyon jó dolog a mongol pusztán vágtázni.

Este még a jurtában aludtunk, másnap pedig elindultunk vissza a szállásra. Nagyon jó dolog volt, tuti fogunk még menni, télen is lehet lovagolni, hóban pedig még úgysem lovagoltam. A többieknek is nagyon tetszett a dolog, bár a nagy mínuszokban a jurtában alvás nem lesz a legkellemesebb, de megéri egy kicsit fázni érte. J

Amarbayasgalant kolostora

Már régóta terveztük, hogy elmegyünk vidékre. Sajnos előző hétvégén nem jött össze a rossz idő miatt a kirándulás az egyik közeli hegyre, így erre a hétre terveztünk valamit. Ganboldéknál találkoztunk az egyik magyar barátjukkal, aki Amarbayasgalant kolostorát javasolta, és azt terveztük, hogy akkor négyen megyünk oda. Viszont végül nem tudott jönni az a barát, úgyhogy csütörtökön hármasban vágtunk neki az útnak.

A terv az volt, hogy elmegyünk Selenge megyébe Baruunbürenig, ahol vár minket egy autóval egy mongol, aki elvisz az onnan 32 km-re lévő kolostorba, majd két nap múlva visszahoz. Addig pedig egy Kicsi Nagyanyó nevű néninél alszunk jurtában a kolostornál.

Az addig rendben is volt, hogy busszal eljutottunk Baruunbürenig (a mongoloknál kész életveszély autóval közlekedni, a busz néha a szemközti sávban közlekedik, folyton előzget, és néha egy ménesnyi lovat vagy egy marhacsordát kell ledudálni az útról) azonban a megállóban nem várt minket autóval senki. Felhívtuk a mongolt, mondta, hogy jön. Hát mi vártunk egy fél órát, nem állt meg egy autó sem, egyszer csak megláttunk viszont egy bácsit a szemközti megállóban, hogy vadul integet, mi elhessegettük és néztük tovább az utat. Végül átjött a bácsi, és kiderült, hogy rá vártunk, de neki nincs autója, és közölte, hogy aznap nem jutunk el a kolostorba.

Baruunbüren

Némi telefonálgatás után azt beszéltük meg, hogy akkor nála alszunk. A bácsi egyébként eléggé hasonlított a zöld kalapjában és a hosszú csizmájában egy koboldra és a beszélgetésünk elején nagyon nem akarta megérteni, amit mondunk, viszont fennhangon magyarázta az ismerőseinek, hogy „nézzétek, külföldiek és tudnak mongolul, hát ez milyen”. Elindultunk a háza felé, majd bementünk, közben Szandival azon gondolkodtunk, hogy ha anyáink ezt látnák biztosan kétségbe esnének. Bent leültünk teázni, megkínált a bácsi sütivel és szárított túróval (persze Mongóliában vidéken minden tele van léggyel, de ez már meg sem kottyan) majd jött két férfi még, akikről kiderült, hogy ők visznek el a kolostorig aznap.

Elindultunk, hat felnőtt az ötszemélyes terepjáróban, mellettem a koboldbácsi ült, aki valamiért engem kedvelt a legjobban és kitalálta, hogy én értem a legjobban a mongolt. Földúton mentünk, azonban egyszer csak lekanyarodtunk róla és a fűben mentünk egy darabon, majd a kocsi megállt és a két öregebb kiszállt áldozatot bemutatni: gyújtottak füstölőt, raktak ki szárított túrót és sütit, valamint vodkát fröcsköltek a négy égtáj felé. A fiatalabb férfit (aki pár szót tudott angolul) megkérdeztük, hogy mit csinál a két öreg, a válasz ez volt: you’re dead. Ekkor a lábunk földbe gyökerezett, ott voltunk a puszta közepén három idegennel, térerő persze nincsen, a két öreg épp áldozatot mutat be, a fiatalabb meg most közölte, hogy halottak vagyunk.

Utána kiderült, hogy azt akarta mondani, hogy az egyik öreg apja ott halt meg és azért mutattak be áldozatot. A kolostor felé menet megálltunk egy obónál (áldozati kőhalom a helyszellemek tiszteletére) is, valamint a két férfi születési helyénél is, ahol bemutattak egy-egy áldozatot. A második obónál nem állhattunk meg, mert már lement a nap, olyankor pedig nem lehet. Az út végére már egész sokat beszélgettünk, az egyik áldozat után le is ültünk hozzájuk beszélgetni, meg énekeltünk, ők mongol dalt nekünk, mi magyar dalt nekik.

Már besötétedett mire a Kicsi Nagyanyóhoz megérkeztünk, kaptunk egy jurtát, begyújtottunk a tűzhelyben és ekkor kezdett el esni az eső, s elég nagy vihar lett belőle. Mikor lefeküdtünk aludni, a jurta tetőgyűrűjén keresztül lehetett látni a villámokat. Éjszaka felkeltünk, hogy rakjunk a tűzre fát, azonban már kialudt és nem tudtuk újra begyújtani, mert nedves volt a fa. Éjjel két macska is bejött a jurtába, az egyik kedvenc alvóhelye a Szandi volt, így ő éjjel arra ébredt, hogy egy macska fekszik rajta.

Másnap elmentünk a kolostorba, nagyon szép helyen fekszik és az épületek is nagyon szépek, azonban sokat leromboltak belőlük a harmincas évek végén. Van egy olyan hely, ahova be kell bújni, felállni és megfordulni, és innen látszik, hogy valaki bűnös-e. Van a kolostorban néhány klasszikus mongol és mandzsu szöveg, azokat megkerestük és elolvastuk.

itt derül ki, hogy bűnös vagyok-e vagy sem

Ebéd után felmentünk az egyik hegyre, amin nyolc sztúpa van, az úton elkísért a szálláshelyünkről két kutya. A környék tele van állatokkal: lovak és marhák legelésznek mindenütt, ürgeszerű lények szaladgálnak a földön és ragadozó madarak repülnek az égen. A sztúpáknál pedig egy macska fogadott minket. Leültünk, néztük a tájat, miközben a macska hozzánk dörgölőzött, én meg elmeséltem egy buddhista kóant a többieknek egy macskáról, ami egy kolostorban élt.

Mire visszaértünk a mellettünk lévő jurtákat is elfoglalták: két olasz és egy hozzájuk csapódott cseh lány, akik egy körúton voltak egy utazási irodával. Megkérdeztük a mongol sofőrt, hogy másnap el tudnának vinni valami városig (a kolostortól nincs busz, se semmi), mondta, hogy másnap ők Ulánbátorba mennek, de nem tudja, hogy el tud-e vinni, a turistáitól függ. Az olaszok mondták, hogy persze, mehetünk velük, ám a sofőr közölte, hogy nem biztos, hogy elvisz. El kezdett össze-vissza beszélni. Végül abban maradtunk, hogy majd reggel meglátja. Mi cseppet idegesek voltunk, fogalmunk sem volt, hogy mi lesz, ráadásul térerőnk sem volt, hogy telefonálhassunk. Lefeküdtünk aludni, bízva abban, hogy a sofőr másnap elvisz.

Reggel odamentem a sofőrhöz, és köszöntem neki, megkérdeztem hogy van, sőt tiszteleti szavakkal kérdeztem meg, hogy ragyog-e a teste (na milyen haszna van annak, ha valaki figyel a lektori órán!). Végül beleegyezett, hogy elvisz minket, ráadásul elég olcsón.

A két olasz és a cseh lány nagyon rendes volt, összebarátkoztunk út közben, még ebédet is adtak, és szerencsésen megérkeztünk Ulánbátorba délután.

Összességében jó dolog vidékre menni, csak meg kell szokni azt, hogy itt semmi sem biztos: vagy eljutsz oda, ahova szeretnél vagy nem. De valami úgyis mindig lesz, úgyhogy felesleges aggódni és felhúzni magad mindenen, sokkal jobb, ha mindennek a pozitív oldalát nézi az ember. J

Hát pörögnek az események, nagyon furcsa, hogy már majdnem egy hónapja elmentem otthonról.

A városon belül még nem néztük meg a múzeumokat, arra ott az egész tél, voltunk viszont piacon, ami nagyon hangulatos, rengeteg dolgot lehet ott venni, lefényképezni viszont nem fogom, mivel elég sok ott a tolvaj. Régiségtől kezdve a szőrmén át a tejes ételekig mindent lehet ott kapni.

Elég sok intéznivaló akadt Ulánbátorban: még mindig nincsen tartózkodási engedélyünk, bár már háromszor voltunk a bevándorlási hivatalban, és mindig közölték, hogy minden jó, de… még kell ez és ez a papír. Szerencsére már eléggé beletanultunk az itteni életbe és el tudjuk intézni a dolgokat, pár napja elment Olivér is és Emese is, akik eddig a legtöbbet segítettek.

Nagy szerencsénkre Ulánbátorban lakik Ganbold – aki Magyarországon élte le fél életét –  a feleségével, Katával, és sokat segítenek nekünk és szívesen látnak minket náluk.

A koliban is kezd beindulni az élet, az egyik laoszi fiúval már egész sokat beszélgettünk, és ő minket a laoszi konyhával ismertet meg (már nem agyat hozott, hanem citromfüves csirkelevest), mi meg neki magyar kaját főztünk.

Az első hét

Szombaton nem volt semmi sürgős elintéznivalónk, szerencsére ilyenkor pihennek a mongolok is (nem mintha egyébként nem pihennének), úgyhogy a kiadós alvás után elindultunk megnézni a Gandan kolostort. Odafelé beültünk egy helyre, ami egy vega étteremlánc egyik tagja volt, és megittunk egy sós-tejes teát (kicsit furi íze volt, tegnap rájöttünk h valószínűleg azért, mert vegán a hely, és tej helyett szójatejet rakhatnak bele) és elindultunk. Egy sétálóutca szerűségen mentünk, aminek a két oldalán rendes autóút ment, ez egy idő után véget ért, úgyhogy át kellett menni a szemközti oldalra, a földútra. Ázsiában egyébként meglehetősen szokatlan egy európai számára a közlekedés: az nem jelent túl sokat, ha a gyalogosnak zöld a lámpa, úgy kell átmenni a túloldalra, hogy ha épp nem jön a te oldaladról kocsi, akkor nekiindulsz, és megállsz az út közepén, és vársz arra, hogy szemből se jöjjenek, függetlenül, attól, hogy milyen színű a lámpa. Ha pedig rád villog egy kocsi, az azt jelenti, hogy nem enged át.

Szóval eljutottunk a kolostorig, ahol idős, mongol ruhás néniktől a fiatal miniszoknyás lányokig mindenki volt. Mi hosszú nadrágban voltunk, mert hát nem illik kolostorba menni úgy, hogy kilóg a térded, de hát a szokások változnak. Aznap egész Ulánbátorban borús volt az ég, egyedül a kolostor felett sütött ragyogóan a nap. A fő kolostor előtti tér tele volt galambokkal, amiket etettek, az imamalmokat pedig forgatták a hívők. Az udvaron odajött hozzám egy bácsi, hogy honnan jöttem, megmondtam, majd kérte, hogy adjak neki magyar pénzt, cserébe én is kaptam koreai pénzt meg egy zöld Buddhát. Utána bementünk a kolostorba, a turistáknak ezért fizetniük kéne, de mivel én azt mondtam, hogy félig mongol vagyok, és a buddhista barátaimmal Buddha előtt szeretnénk meghajolni, így ingyen bemehettünk. Alapvetően nem értek egyet azzal, hogy a szent helyek látogatásáért pénzt kérnek el, a kolostorban pedig mi is megcsináltuk, amit egy hívőnek kell, Balázs még adományt is adott. Kifelé a mongol bácsi meg is kérdezte, hogy sikerült-e tiszteletünket tenni Buddha előtt. Utána rövid időre beültünk egy szertartásra, majd visszamentünk a koliba.

Este palacsintát akartunk sütni, ám ez több akadályba ütközött. Egyrészt nem volt hozzá semmink. Vettünk egy mosólavort, amit még nem használtunk, úgyhogy abban kevertem ki a tésztát evőpálcikával. Volt még egy serpenyőnk is, de később kiderült, hogy azt nem tudom használni, mert odaég benne a tészta. A másik fő probléma az volt, hogy a laoszi szomszédaink a konyhában valami csirkebelet mostak és töltöttek vissza. Végül egy emelettel följebb főztünk, és kértünk kölcsön egy serpenyőt a laosziaktól, úgyhogy sikerült néhány normális palacsintát alkotni.

Vasárnap bementünk a városba sétálni egyet, nem történt semmi izgalmas.

Hétfőn bementünk a bevándorlási hivatalba, ami Ulánbátoron kívül van, a reptér környékén, baromi messze innen, persze tömött busszal mentünk s miután lerakott földúton, esőben kellett elsétálni, ráadásul most még csak az ideiglenes tartózkodásit kaptuk meg (vagyis egy pecsétet az útlevébe), mert a véglegeshez kell egy lap az egyetemtől, amit csak akkor adnak oda, ha már van ideiglenes tartózkodásink. Ehhez persze lefényképeztek minket, és levették mind a tíz ujjunkról a lenyomatot. Szerencsére Emese velünk volt és nagyon sok dologban segített.

Este csináltunk vacsit is, utána mikor kimentünk az edényeinkért a konyhába, láttuk, hogy a laosziak főznek: két szőrös kecskefej volt a mosogatóban, a fejéből levest főztek, az agyát meg valahogy máshogy csinálják meg, azt mondták hoznak belőle kóstolót, bár szerintem én ezt a vacsorát kihagyom. Megbeszéltük, hogy egyszer főzünk és eszünk együtt, hát én arra is kíváncsi leszek majd.